Talán akkor kezdődött mikor megszületett. Nem volt olyan nehéz születés, gyorsan is ment úgy az átlaghoz képest. Az anyja nem engedett senkit közel, még a saját fogadott orvosát sem, csak a szülésznőt, akit kamasz korától ismert. Az anyja olyan volt mint egy fa. Ezer színnel és mintával megáldott természeti jelenség. Párfai Klárának hívták, egy kihaló nemesi ág nevének utolsó hordozója. Egész életében keveset aludt, és az ébren töltött órákat természetes ritmussal a leghatékonyabban töltötte ki. Nem volt minden perce produktív, de mert tudta, valahogy természetesen, zsigerileg, hogy hogyan és mikor kell pihenni, így a megfelelő pihenéstől minden aktív cselekedete alkotássá vált. A szülést is a maga természetességében kezelte, ringatózva, magába fordulva az érzéseinek alárendelve a gondolatait. A fájdalom jött és elmúlt majd újra jött és újra elmúlt. András pedig lassan, milliméterről milliméterre araszolt lejjebb és kijjebb. Mikor megszületett lemérték, aztán letették az anyja mellé, ő pedig álmodott. Először álmodott a madarászról és a fájdalmasan megsemmisülő fejéről.
Az anyja, a kifogástalan modorú úrinő megtanulta az alázatot és a megadást az első pár hét alatt, míg hasfájósnak hitt csecsemőjét próbálta nyugtatgatni az éjszakai felsírások között. Ez sehogy sem illett bele a világába. A gyermeknek nem volt oka sírni, mégis fél éjszakákat sírt. Végül feladta és hagyta hogy a férje rendszeresítsen egy jó matracú másfeles ágyat a kisszobába, hogy azon aludjanak, ő és a gyermeke. A férje sosem állhatta a gyerekekkel járó macerát.
A kialvatlanságtól aztán ingerlékennyé vált és hirtelen haragúvá. Szerencsére Andis féléves korára elmúltak az éjszakai sírások. Mindenki bólogatott, hogy hasfájós volt, csak ő és az anyja tudták, hogy ez több volt, mint hasfájás.

András szerette a feladatokat. Na nem a sajátjait, sokkal inkább a máséit. Szeretett a klasszikus értelemben segíteni. Ő biztosan észre vette ha a homokvár statikailag hibás volt, még mielőtt az összedőlt volna, és botocskákkal megerősítette a falát, különösen olyankor, ha a várat nem ő építette, hanem csak elhaladtak a játszótér mellett, lehetőleg esős reggeleken. Ő tolta a sámlit a Lencsi alá, hogy elérje az asztalon vagy a polcon biztonságba helyezett de hőn vágyott tárgyat. Vagy a megfelelő ragasztót tette az öccse asztalára, mikor az nekiült a papírrepülőjét feltuningolni az apjuk repülőgépes francia kártya paklijából kivágott képekkel. Titokban figyelte ahogy kis segítségei célba érnek gondos segítő megmozdulása, és boldogan fogadta mikor forróság öntötte el a szívét látva a megsegítettek örömét és fellendülő tettvágyukat. Ez volt a kedvenc időtöltése. Ha ilyesmit csinálhatott, nyugodtabban aludt. Bár erre az összefüggésre csak sokkal később figyelt fel, mikor az utolsó pszichológusa percre pontos naplót kezdett vele íratni. Hónapokig nem történt semmi, és már a nőhöz sem járt, mikor egyszer összeállt a fejében a kép. Bizonyos tettek nyugtatják, más tettek rontják a helyzetét. Az egész rendszerbe nagyon zavaró volt az a pár rosszulléte, mert azokat a rossz reakcióhoz sorolta. Orsinak mutatta éppen a naplót, mikor ez összeállt.
-Mi van, ha nem is rossz, hogy sokkot kapok? -viccnek szánta, de aztán nem mosolyodott el mégsem.
-Hogy érted?
-Hogy azokon a napokon sokkal ritkábban van rémálmom, vagy ha van is nem riadok fel. Szóval nem olyan heves.
-azt mondod, hogy mostanában, amikor érezted ezt a fej torzulást, akkor utánna nyugodtabban aludtál?
-Igen. Tulajdonképpen igen.
-De ezek nem jó cselekedetek voltak, mint gyerekkorodban.
-Nem. Mégis, valahogy jó tettek.
-Mindig utáltam ezt a jó cselekedet dolgot, mert sosem tudhatod.
-Tudom, hogy nem... Mégis.
-Oké. - Orsi odahúzta a hokedlit András elé a konyhába. Elvette tőle a teát és komolyan megnézte magának. - Csukd be a szemed és olyan aprólékos pontossággal idézd föl azt a fej érzetet amilyen aprólékosan csak tudod. Oké.
-Oké. - András igyekezett, próbálkozott, bár nem érezte hogy többet sikerül elmondania mint eddig.
-Az égésnek nem ilyen a gyógyulása. - szólalt meg végül Orsi.
-Nem?
-Nem. Az égés nedvedzik, aztán viszket és közte hosszan fáj. Szabad levegőn jobban gyógyul, mint kötözve, és az nem indokolná a látószög változást.
-Csak az álom miatt gondolom az égést. A lézertekintetű madarász miatt.
-Oké. Akkor azt most tegyük félre. Van a jó cselekedet és ez a fej dolog, fejérzet. Jó? Hívjuk fej érzetnek.
-Jó.
-Mihez hasonlít?
-Nagy. Vastag. Nehéz. Túl nagy.
-Levegőt rendesen kapsz?
-Igen, azzal nincs baj. A szemem van máshol.
-Na! Ez új! Merre?
-Nagyobb a látószög azt hiszem. Többet látok.
-Szélebben. Nagyobb a távolság a szemeid között. - Orsi elgondolkozva ivott bele az Andris kezéből korábban kivett csészébe. - Érdekes. Lehet hogy valami állattal azonosítod magad ilyenkor?
-Nem tudom. - András nem akarta megzavarni az ihletett pillanatot.
-A madarász! Lehet hogy ez valami madár fej? Hú, András. Lehet hogy valami madárrá alakulsz belül! Griff? Hm? - nevetett. - Na ezt körbe járjuk legközelebb. Keresek ehhez való légzéseket. - mondta és vissza adta a cészét Andrásnak.