-Csak lélegezz. - mondta Orsi és ő tényleg próbálta is tartani a ritmust. Lassan, egyre lassabban kilélegezni és gyorsan, egyre gyorsabban belélegezni. Aztán a gongütések ritmusa állandósult és beállt az előzőleg beígért 4 másodperces tempóra. 4 Másodpercig kifújni a levegőt és egy alatt beszívni. Ennyi volt a feladata a testnek. Orsi úgy fogalmazott, a lélegzetvételek az evezők amik a testét mint csónakot elviszik olyan szigetekre, ahol az elméje kiszállhat és megpihenhet.
Kilégzés.
Orsit az anyja találta neki. Annyi magabiztos orvos után most már kénytelen volt kipróbálni valami ezót. Évek óta rémálmok gyötörték, feldarabolós, elégős rémálmok, amikkel azóta sem tudott megbirkózni. Hiába edzett napi szinten, hiába ütötte ki magát fizikailag vagy alkohollal, droggal vagy extázissal, az álmok jöttek és kíméletlenül leszívták az erejét. Nem jósálmok voltak. Még csak nem is kötődtek semmihez ami az életében történt. Kegyetlen precizitással ismétlődtek. Néha elmesélte szimpatikusabb pszichológusoknak, alvásszakértőknek vagy dietetikusoknak, de nem jutottak semmire.
Kilégzés.
Orsi meghallgatta aztán elvitte repülni. Gyors, heves légzésterápia volt, hanyatt fekve egy laticelen. Csinálta ő amit mondtak, hadd legyen aminek lennie kell. Végül is ez az első alkalom annyira kiélesítette az álmot, hogy légzést megszakítva sikoltozni kezdett, mint egy gyerek. Orsi ott volt a fejénél és két keze közé vette András fejét és úgy tartotta ott.
-Biztonságban vagy. - mondta nyugodt hangon. - Engedd megtörténni.
Persze a hipnózisok és a lazító szerek is ezt a célt szolgálták, mégsem sikerült sosem. A légzés azonban csinált valamit a fejében és ő elcsitult, majd felvette a légzési ritmust újra, és hagyta, had menjen végig az álom, aminek minden apró részletét ismerte már. Amikor vége lett Orsi nem tágított mellőle.
-Most újra. De kérlek engedd át magad. Válj azzá, aki az álombéli szereped. Engedd meg magadnak, hogy megvalósulj.
András bólintott. Rühellte az ezó pszichó szövegeket. Mintha olyan könnyű lenne megélni hogy ő kisgyermek, miközben egy madarász robot a lézer tekintetével elégeti. Röhejes, abszurd, éjjelente azonban gyilkosan valóságos álom volt ez. Igaz a végén ő mindig újra élt. Nehéz ormótlanná hegesedett fejjel. Nem látta magát álmában, de az érzés szörnyű volt. Mintha háromszor akkora lenne az arca mint kellene.
Orsi hanga megnyugtatóan hívogatta.
-Mélyen lélegezz. Hagyd megtörténni. Engedd át magad neki.
Ő pedig újra és újra átélte. Ébren, a helyzetének teljesen pontos ismeretével együtt megélte a fájdalmat a rémületet és a feldagadt ormótlan fejet is. Órák múlva engedte csak Orsi haza. Annyit kérdezett csak tőle, hogy kívánja e hogy az emlékezete legyen, mert valószínűleg elfelejti az élményeit ha nem mondja ki őket amíg élesek.
-Mint egy álmot? - kérdezte András. Orsi pedig komolyan bólintott. András hazament és négy nap múlva újra ott volt. Orsi jól megnézte és leültette a nagyobbik szobába azzal, hogy ma utazni viszi.
Kilégzés.
Négy másodperc végtelen hosszúra tud nyúlni. Az oxigén hiány az agyban nem jelentős. A tudat tágul, azt mondta. A figyelem élesedik, csak ezúttal nem kifele figyel, hanem befele. Az arca megnehezedett. Lassan mintha finom rétegekben rakódna rá az agyag. Egyre nehezebb, egyre előre húzóbb. A szeme csukva, de a keze folyton elindulna megérinteni a megduzzadt arcait.
Kilégzés.
Végül is jól van ez. Inkább így váljon szörnyeteggé, az elégés borzalma helyett, eszénél maradva csak a végeredményt megélve. Sokkal jobb ez így. Három nyugodt éjszakája volt az első terápia után.
Kilégzés.
Megtanulhatja végre azt a technikát amivel levezet valamit ami éjjel ömlik elő a tudatalattijából. Mennyivel jobb lenne az élete így.
Anya.
Kilégzés.
Biztos nem ennyire egyszerű. Légzéstechnika. Anya.
Kilégzés.
A buszmegállóba besűrűsödtek az emberek. András kívül maradt az esőben. A vállát kissé már húzta a sporttáska. A kapucnija lassan átázott és az orráról is csöpögött a víz. Mégis, a kora tavaszi hideg eső is csak eső volt és nem hó.
A sporttáskában könyvek voltak. Pontosabban kemény kötésű jegyzetfüzetek amibe Gricskó Józsi szövegeit jegyzetelte. Józsi történetei annyira lenyűgözték, hogy hosszan kérlelte hogy írja le őket. De ahogy az már a művészettel van, Józsi nem tudta leírni őket, hiszen azok edzés után születtek az öltözőben és eltartottak egészek a Kelenföldi pályaudvarig, egészen vonatindulásig. Így aztán András kezdetben diktafont dugott Józsi orra alá, de a város zaja sokszor teljesen elmosta Józsi ihlettől elváltozott hangját. Így nem maradt más, mint a nagy kemény jegyzettömbök, amikbe a lehető leggyorsabban és legolvashatóbban ami telt tőle, jegyzetelte a történeteket. Aztán egy délután megszületett a művésznév is. Aznap valahogy annyira egyértelmű volt, hogy András fel is véste az eddig teleírt füzetekre, hogy Vászja meséi. Vászja pedig átírta a nevét facebookon Gricskojóról Vászjára. András még este a zuhany alatt is ezen vigyorgott, hogy vajon mitől illik a barátjára jobban a Vászja becenév mint a Gricskojó, amit kisiskolás kora óta viselt. Összességében mindegy volt. András írogatta Vászja történeteit, amik csak akkor és csak így kerültek elő belőle. Aztán a füzetek András anyjának kezébe kerültek, aki egyet kiragadott belőlük és elvitte egy ismerőséhez, aki könyvkiadással foglalkozott. Az ember pedig bekérte az összeset. Ezért állt András a négy év alatt összegyűlt sok nehéz füzettel a buszmegállóba.
Akkor András már az apjának dolgozott. Az apja pedig végrehajtó volt, ami valójában egy igen hálátlan de annál jövedelmezőbb szakma. Ahogy Vászja szokta mondani, András apjának messze földön félték a nevét. András jól megtermett, hízásra hajlamos, de azért meglehetősen erős teste volt fiatal kora óta. Hiába a sok sport, amitől akkora fizikai fáradtságot remélt, hogy álomtalanul aludhassa végig az éjszakát, az édességet nagyon szerette. Jól mutatott az apja mellett ha meg kellett jelenni, de az esze okán is hasznát vették az irodában. Vászja írásai mély, nyugtató örömmel töltötték el, míg az apja irodája és a vele való munka megpróbáltatások sorát ígérte. Mindig pontosan tudta hogy hol a határ. Később már elég volt egy mozdulat vagy egy pillantás is, hogy jelezze a véleményét. Az apjára nem hatott de a többi alkalmazott és főleg az ügyfelek egy idő után bízni kezdtek a megérzéseiben.
Vászja az edzőteremnél ült a kerítésen és egy almacsutkáról próbált még valami gyümölcshúst lecsócsálni. Az eső már elállt. András teátrálisan kinyújtotta felé az üres sporttáskát.
-Híres író leszel. - jelentette ki.
Vászja meglepett arccal egybe bekapta az almacsutkát, majd felmutatta a pici megmaradt szárat.
-Úgy legyen! - átvette a zsákot és bevonult az edzőterembe.
-Azt mondta egy hét kell neki, hogy elolvassa.
-Mennyire írtál olvashatóan?
-Gondolod hogy be kellett volna gépelnem? - András megtorpant az öltöző felé félúton.
-Áh. Ha hat, hat így is.
-Nem hiszel benne?
-Nem. A te megérzésedben hiszek. - vigyorgott aztán szekrényt választott és vetkőzni kezdett.
-Be kellett volna gépelnem.
-Nem.
-De.
A következő kedden András üzenetet kapott a kiadótól, hogy a szövegek lényegében olvashatatlanok, de az a kevéske amit sikerült elolvasni ígéretes annyira - tekintettel a baráti kapcsolatra András anyjával - hogy ha begépeli, ad neki még egy esélyt.
Begépelte. Nem aludt két éjjel, addig sem kell álmodnia. Aztán kinyomtatta három példányban az irdatlan szöveget. Egyet elvitt Vászjának, egyet odaadott a kiadónak és egyet megtartott magának. Másnap észbe kapott és elküldte e-mailben is a kiadónak. Mikor felállt az asztaltól az arca elnehezült és a látása megváltozott. Az asztallapba kapaszkodva ült vissza a székre. Hevesen vette a levegőt és pánikszerűen az Orsitól tanult légzéstechnikát próbálta alkalmazni.
Kilégzés.
Eredménytelenül.
Lassan felemelte a kezét és megérintette az arcát. Tapintásra az olyan volt, mint máskor.
Próbálta nyugodtan lélegezni. Lassan türelmesen ellazítani magát, hátha elmúlik a tompa érzés.
Nem múlt.
Telefonért nyúlt és kikereste Orsi számát. A látószöge megváltozott. Sokkal szélesebben belátta a szobát maga körül.
Kicsöngött vagy hatot mire Orsi beleszólt.
-Átváltoztam. Spontán.
-Nem változtál át, csak úgy érzed.
-Jó. - nyelt egyet.
-Mivé is? - kérdezte Orsi nyugodtan.
-Nem tudom. Olyan nagy az arcom... illetve nem. Úgy vagyok, mint az álom végén és hiába a légzőgyakorlat, nem múlik.
-Minek érzed magad?
-Szörnyetegnek.
-Oké. - kis szünet után ugyanazzal a magabiztossággal folytatta. - Mit tesz ez a szörny?
-Semmit? - nem gondolkozott másként. Nem akart tenni semmit másként.
-Haza menne vagy ide jönne, esetleg valahova máshova?
-Az edzőterembe. Vászja ma is mesél.
-Akkor tegyen így.
Andráson volt a hallgatás sora.
-Így fogok maradni?
-Remélem nem.
-Jó. - felállt. - Akkor most elindulok. - Fülén a telefonnal összeszedte a holmijait. - Mondd Orsi, mi van ha a légzőgyakorlatoktól lett rosszabb?
-Nem hiszem. Ha igen, akkor ez egy elbaszott kísérlet volt és nagyon sajnálom.
-Én is.
Kilégzés.
Orsit az anyja találta neki. Annyi magabiztos orvos után most már kénytelen volt kipróbálni valami ezót. Évek óta rémálmok gyötörték, feldarabolós, elégős rémálmok, amikkel azóta sem tudott megbirkózni. Hiába edzett napi szinten, hiába ütötte ki magát fizikailag vagy alkohollal, droggal vagy extázissal, az álmok jöttek és kíméletlenül leszívták az erejét. Nem jósálmok voltak. Még csak nem is kötődtek semmihez ami az életében történt. Kegyetlen precizitással ismétlődtek. Néha elmesélte szimpatikusabb pszichológusoknak, alvásszakértőknek vagy dietetikusoknak, de nem jutottak semmire.
Kilégzés.
Orsi meghallgatta aztán elvitte repülni. Gyors, heves légzésterápia volt, hanyatt fekve egy laticelen. Csinálta ő amit mondtak, hadd legyen aminek lennie kell. Végül is ez az első alkalom annyira kiélesítette az álmot, hogy légzést megszakítva sikoltozni kezdett, mint egy gyerek. Orsi ott volt a fejénél és két keze közé vette András fejét és úgy tartotta ott.
-Biztonságban vagy. - mondta nyugodt hangon. - Engedd megtörténni.
Persze a hipnózisok és a lazító szerek is ezt a célt szolgálták, mégsem sikerült sosem. A légzés azonban csinált valamit a fejében és ő elcsitult, majd felvette a légzési ritmust újra, és hagyta, had menjen végig az álom, aminek minden apró részletét ismerte már. Amikor vége lett Orsi nem tágított mellőle.
-Most újra. De kérlek engedd át magad. Válj azzá, aki az álombéli szereped. Engedd meg magadnak, hogy megvalósulj.
András bólintott. Rühellte az ezó pszichó szövegeket. Mintha olyan könnyű lenne megélni hogy ő kisgyermek, miközben egy madarász robot a lézer tekintetével elégeti. Röhejes, abszurd, éjjelente azonban gyilkosan valóságos álom volt ez. Igaz a végén ő mindig újra élt. Nehéz ormótlanná hegesedett fejjel. Nem látta magát álmában, de az érzés szörnyű volt. Mintha háromszor akkora lenne az arca mint kellene.
Orsi hanga megnyugtatóan hívogatta.
-Mélyen lélegezz. Hagyd megtörténni. Engedd át magad neki.
Ő pedig újra és újra átélte. Ébren, a helyzetének teljesen pontos ismeretével együtt megélte a fájdalmat a rémületet és a feldagadt ormótlan fejet is. Órák múlva engedte csak Orsi haza. Annyit kérdezett csak tőle, hogy kívánja e hogy az emlékezete legyen, mert valószínűleg elfelejti az élményeit ha nem mondja ki őket amíg élesek.
-Mint egy álmot? - kérdezte András. Orsi pedig komolyan bólintott. András hazament és négy nap múlva újra ott volt. Orsi jól megnézte és leültette a nagyobbik szobába azzal, hogy ma utazni viszi.
Kilégzés.
Négy másodperc végtelen hosszúra tud nyúlni. Az oxigén hiány az agyban nem jelentős. A tudat tágul, azt mondta. A figyelem élesedik, csak ezúttal nem kifele figyel, hanem befele. Az arca megnehezedett. Lassan mintha finom rétegekben rakódna rá az agyag. Egyre nehezebb, egyre előre húzóbb. A szeme csukva, de a keze folyton elindulna megérinteni a megduzzadt arcait.
Kilégzés.
Végül is jól van ez. Inkább így váljon szörnyeteggé, az elégés borzalma helyett, eszénél maradva csak a végeredményt megélve. Sokkal jobb ez így. Három nyugodt éjszakája volt az első terápia után.
Kilégzés.
Megtanulhatja végre azt a technikát amivel levezet valamit ami éjjel ömlik elő a tudatalattijából. Mennyivel jobb lenne az élete így.
Anya.
Kilégzés.
Biztos nem ennyire egyszerű. Légzéstechnika. Anya.
Kilégzés.
A buszmegállóba besűrűsödtek az emberek. András kívül maradt az esőben. A vállát kissé már húzta a sporttáska. A kapucnija lassan átázott és az orráról is csöpögött a víz. Mégis, a kora tavaszi hideg eső is csak eső volt és nem hó.
A sporttáskában könyvek voltak. Pontosabban kemény kötésű jegyzetfüzetek amibe Gricskó Józsi szövegeit jegyzetelte. Józsi történetei annyira lenyűgözték, hogy hosszan kérlelte hogy írja le őket. De ahogy az már a művészettel van, Józsi nem tudta leírni őket, hiszen azok edzés után születtek az öltözőben és eltartottak egészek a Kelenföldi pályaudvarig, egészen vonatindulásig. Így aztán András kezdetben diktafont dugott Józsi orra alá, de a város zaja sokszor teljesen elmosta Józsi ihlettől elváltozott hangját. Így nem maradt más, mint a nagy kemény jegyzettömbök, amikbe a lehető leggyorsabban és legolvashatóbban ami telt tőle, jegyzetelte a történeteket. Aztán egy délután megszületett a művésznév is. Aznap valahogy annyira egyértelmű volt, hogy András fel is véste az eddig teleírt füzetekre, hogy Vászja meséi. Vászja pedig átírta a nevét facebookon Gricskojóról Vászjára. András még este a zuhany alatt is ezen vigyorgott, hogy vajon mitől illik a barátjára jobban a Vászja becenév mint a Gricskojó, amit kisiskolás kora óta viselt. Összességében mindegy volt. András írogatta Vászja történeteit, amik csak akkor és csak így kerültek elő belőle. Aztán a füzetek András anyjának kezébe kerültek, aki egyet kiragadott belőlük és elvitte egy ismerőséhez, aki könyvkiadással foglalkozott. Az ember pedig bekérte az összeset. Ezért állt András a négy év alatt összegyűlt sok nehéz füzettel a buszmegállóba.
Akkor András már az apjának dolgozott. Az apja pedig végrehajtó volt, ami valójában egy igen hálátlan de annál jövedelmezőbb szakma. Ahogy Vászja szokta mondani, András apjának messze földön félték a nevét. András jól megtermett, hízásra hajlamos, de azért meglehetősen erős teste volt fiatal kora óta. Hiába a sok sport, amitől akkora fizikai fáradtságot remélt, hogy álomtalanul aludhassa végig az éjszakát, az édességet nagyon szerette. Jól mutatott az apja mellett ha meg kellett jelenni, de az esze okán is hasznát vették az irodában. Vászja írásai mély, nyugtató örömmel töltötték el, míg az apja irodája és a vele való munka megpróbáltatások sorát ígérte. Mindig pontosan tudta hogy hol a határ. Később már elég volt egy mozdulat vagy egy pillantás is, hogy jelezze a véleményét. Az apjára nem hatott de a többi alkalmazott és főleg az ügyfelek egy idő után bízni kezdtek a megérzéseiben.
Vászja az edzőteremnél ült a kerítésen és egy almacsutkáról próbált még valami gyümölcshúst lecsócsálni. Az eső már elállt. András teátrálisan kinyújtotta felé az üres sporttáskát.
-Híres író leszel. - jelentette ki.
Vászja meglepett arccal egybe bekapta az almacsutkát, majd felmutatta a pici megmaradt szárat.
-Úgy legyen! - átvette a zsákot és bevonult az edzőterembe.
-Azt mondta egy hét kell neki, hogy elolvassa.
-Mennyire írtál olvashatóan?
-Gondolod hogy be kellett volna gépelnem? - András megtorpant az öltöző felé félúton.
-Áh. Ha hat, hat így is.
-Nem hiszel benne?
-Nem. A te megérzésedben hiszek. - vigyorgott aztán szekrényt választott és vetkőzni kezdett.
-Be kellett volna gépelnem.
-Nem.
-De.
A következő kedden András üzenetet kapott a kiadótól, hogy a szövegek lényegében olvashatatlanok, de az a kevéske amit sikerült elolvasni ígéretes annyira - tekintettel a baráti kapcsolatra András anyjával - hogy ha begépeli, ad neki még egy esélyt.
Begépelte. Nem aludt két éjjel, addig sem kell álmodnia. Aztán kinyomtatta három példányban az irdatlan szöveget. Egyet elvitt Vászjának, egyet odaadott a kiadónak és egyet megtartott magának. Másnap észbe kapott és elküldte e-mailben is a kiadónak. Mikor felállt az asztaltól az arca elnehezült és a látása megváltozott. Az asztallapba kapaszkodva ült vissza a székre. Hevesen vette a levegőt és pánikszerűen az Orsitól tanult légzéstechnikát próbálta alkalmazni.
Kilégzés.
Eredménytelenül.
Lassan felemelte a kezét és megérintette az arcát. Tapintásra az olyan volt, mint máskor.
Próbálta nyugodtan lélegezni. Lassan türelmesen ellazítani magát, hátha elmúlik a tompa érzés.
Nem múlt.
Telefonért nyúlt és kikereste Orsi számát. A látószöge megváltozott. Sokkal szélesebben belátta a szobát maga körül.
Kicsöngött vagy hatot mire Orsi beleszólt.
-Átváltoztam. Spontán.
-Nem változtál át, csak úgy érzed.
-Jó. - nyelt egyet.
-Mivé is? - kérdezte Orsi nyugodtan.
-Nem tudom. Olyan nagy az arcom... illetve nem. Úgy vagyok, mint az álom végén és hiába a légzőgyakorlat, nem múlik.
-Minek érzed magad?
-Szörnyetegnek.
-Oké. - kis szünet után ugyanazzal a magabiztossággal folytatta. - Mit tesz ez a szörny?
-Semmit? - nem gondolkozott másként. Nem akart tenni semmit másként.
-Haza menne vagy ide jönne, esetleg valahova máshova?
-Az edzőterembe. Vászja ma is mesél.
-Akkor tegyen így.
Andráson volt a hallgatás sora.
-Így fogok maradni?
-Remélem nem.
-Jó. - felállt. - Akkor most elindulok. - Fülén a telefonnal összeszedte a holmijait. - Mondd Orsi, mi van ha a légzőgyakorlatoktól lett rosszabb?
-Nem hiszem. Ha igen, akkor ez egy elbaszott kísérlet volt és nagyon sajnálom.
-Én is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése