Rossz gyerek volt. Kifejezetten rossz. Pedig isten látta lelkét, hogy igyekezett ő jó lenni, de valahogy nehezen találta meg a különbséget jó és rossz között. Voltak az életének olyan velejárói amiről biztosan, sokszor próbáltan tudta hogy jók. Mégis a körülötte élő felnőttek éktelen haragra gerjedtek ha kiderült hogy újra elkövette ezeket a bűnöket. A sarki boltban félbetört betűcsokit evett, miközben vágyakozó tekintettel masírozott el a pénztárosnő előtt. Hangosan énekelt a templomban bármikor amikor arra járt. Az az akusztika megbizsergette a lelkét. Felmászott a Kappaiék háztetejére, hogy onnan nézze meg a galambok röptét, amit két lazán egymáshoz kötött bádogbögre ledobásával idézett elő. Ha valamit megkívánt, hát megtette, hiszen akarta, hiszen kellett neki. Gyerekként az ilyesfajta, kamaszként már másfajta örömök hajtották újra és újra az apja tenyere alá.
Nem volt szép gyerek és nem volt jóképű kamasz sem, de volt valami a lényében ami ellenállhatatlanná tette nagyon sokak számára. Valami sziporkázó öröm és vakmerőség, amitől az iskolában a lányok már abba belepirultak, ha csak rájuk nézett. Göndörödésre hajlamos, rakoncátlan hajából sörényt nyírt, sosem hallott ismeretlen balkáni punkot hallgatott és mindig megúszta komolyabb baj nélkül.
Egészen 2000 őszéig, amikor bukott a Tóth Misi motorjával egy istentelen nagyot. Így mondta később mindenkinek, hogy istentelen nagyot. Pedig isten ott volt és ezt ő is pontosan tudta. Éjszakai száguldozásuknak akkor már híre volt, nem is ment senki a Tóthék földje mellett szervizútra sötétedés után. Így lehetett hogy Pali zavartalanul csapódott röptében egy reklámtáblának. De isten ott volt, így ő végül felébredt a mentőben és vigyorogva hallgatta ahogy a mentős sorolja, hogy nem tört el a gerince, nem nyílt szét a koponyája, nem zúzta le az arcát sem, csak a rozsdától kivékonyodott vas vágta le térd alatt a lábát. Aztán nem vigyorgott, hanem lehunyta a szemét és a templomi akusztikára gondolt és az üvegablakokra, hogy ha már ott van és elkapja a jó isten, akkor miért nem csinálja rendesen?
Pár hétig feküdt és annyira haragudott a világra és benne istenre, hogy tört és zúzott, amit csak ért. Egyszer még a párnáját is széttépte. A nővér mikor reggel meglátta elnevette magát.
-Palika, kár ezért. Szegény a kórház, hisz tudod. Nem kapsz másikat.
Akkor kicsit alább hagyott a pusztítással. Az apja is meglátogatta, de pofont egyik alkalommal sem osztott. Pali tudta, hogy az apja megijedt. Ő is megijedt, de ezt nem mondta volna meg senkinek. Szerencsére a Tóthék nem tettek feljelentést, az út az övéké, így nem lett semmi rendőri eljárás a dologból. Még csak ki sem fizettették vele a motort. Szánalomból.
Mindenki tudta és mindenki sajnálta, de ott motozott a nyelvük alatt, mint a méreg, hogy már esedékes volt valami pofon a világtól is, ha már az apja tenyere nem tette meg a megfelelő hatást.
Az egész kórházban a legjobbak a betegtologatók voltak. Erős nyugis fiatal férfiak, ketten, akik magukat kecskepásztoroknak hívták és sokat segítettek a szintén nagy létszámú nővérseregnek. Tudtak úgy kérdezni, hogy a beteg csak mekegett, ők meg vigyorogtak értőn. Mikor melyik.
-Meg tetszett enni?
-Meg.
-Megcsináljam az ágyat?
-Meg.
-Megmosakszunk.
-Meg.
Pali figyelte őket, aztán sikerült némi önbizalmat szerezzen az Anett nevű aprócska nővérrel folytatott kissé elsietett kézi aktus lebonyolításából, hogy megkérje az egyiket, hogy vigye ki a padra. Ott ültek aztán kedélyesen dohányozgatva egy félórát. A következő napon is, majd így tovább a fél nyáron át. Közben persze ilyen olyan utókezelés és gyógytorna. az apjáék még egy pszichológust is befizettek neki, de abból is csak az lett mint másból szokott. Újabb sakkfigura az asztalfiókban. - Ezt a Kata mondta neki, akivel hosszan tanulmányozták a a biológia szertárban egymás működését. Azt jelentette, hogy Palit vagy szeretik vagy utálják. semlegesség vele kapcsolatban nincs. Fekete vagy fehér, és mivel Palit ez a legkevésbé sem izgatta így mind megy a levesbe, vagyis a fiókba. Szegény Kata sincs már a városban, pedig ő biztos értékelné a kórházi hangulatot. Párizsis zsemle és cukros tea. A betegtologató Kristóf és Zoli bizonyára rá is mosolyognának mélyeket.
Közben kiderült, hogy akad protézis is. Igazi magyar jellegű, felemás, levedlett darab. De elbicegni a slozira jó lesz az is. Már csak menni kell megtanulni vele, az meg azért nem tűnt akkora kihívásnak. A gyógytornász hetente egyszer jött, Hajdú Kriszti nevű kétgyerekes családanya, akinek igazán mindegy volt, hogy kit hajtogat csak fél négyre az oviba érhessen. Jól megvoltak.
Aztán a Kappainál kezdett dolgozni végül, az EZO-házban a Fő úton. Volt ott minden. Időjós, grafológus, kineziológus, logopédus, feng suhi lakberendező és lengyel botos vízkereső is, és ott volt a Hajdú Kriszti férje, a Hajdú Józsi, aki rendes becsületes lakatosból lett csontkovács. A Kappai a házat adta és beszedte a bérleti díjat. A Pali dolga a recepció volt, ő irányitgatta az embereket a megfelelő szakemberhez. Árult füstölőt, ingát, pár doboz teát, illó olajat, meg csokoládét. Volt egy kóla automata is a szárnyai alatt és nyáron akadt nála napszemüveg és legyező is. Pár hónapig igen érdekesnek találta ezt a munkát, ami olyan népszerűvé tette, hogy maga is meglepődött. A kerekesszékéhez még a kórházban kapott a nagybátyjától egy gitárt is. Amivel tudott gyakorolni eleget, míg a recepción ült. Flamenkókat énekelt, amiről tudta hogy jól áll neki. A reszelős hangján mély beleérzéssel tudta nyomni a fake spanyol szövegeket. Az EZO házban zömében nők várták a sorukat, akik szemérmesen nem merték bámulni az akkor 21 éves mososolygós fiút. Később egyenesen a csodájára jártak. Kappai boldog és elégedett volt, és vett neki egy minőségi protézist 2001 karácsonyára. Azt írta a cetlire amit a dobozra tűzött, hogy befektetés.
Pali szeretett ott dolgozni, nem fájt neki, sőt. Annyi hódítása sehol máshol nem is lehetett volna. Gitározni és énekelni is egészen jól megtanult. Pár órányi spanyol leckét is vett a műanyag fröccsöntő lányától, amíg az el nem költözött a pasijához Barcelonába. Amíg a pasija kint várta, addig persze Pali vigyázott rá, spanyol lecke ürügyén. De rendben volt ez így. 2002 tavaszán aztán megmondta a Kappainak, hogy unja a dolgot. Szakmát tanulna inkább. A Kappai nem örült de kénytelen volt elengedni, és mivel addigra kénytelen volt a sok térd, derék és vállfájás miatt kitanulni az anatómiát, és mert a Hajdú családostul átköltözött Budakeszire, adta magát a lehetőség, hogy a csontkovácsi szobát megörökölje. Szépen kiírta az ajtóra, hogy 10 hónap múlva nyitás, amihez aztán tartotta is magát. A Kappaitól kapott protézissel még táncolni is tudott, és azzal a sajátos járással, mint valami gépezet vonult lelkesen mindenhova gyalog. Igazán extravagánsan öltözködött. Gyakran vett fel szűk mellényt és hétvégén cilindert. színes üvegű kerek napszemüveget hordott és személyiségnek varázsát gátlástalanul kiárasztotta mindenkire aki szembe jött.
Egyszer aztán szembe jött valaki aki őt varázsolta el.
A Bambuszos nevű pizzériában ültek be négyen. A szemközti asztalnál két srác ücsörgött. Az egyik beszélt a másik írta. Aki beszélt nem is nézett a másikra. Magas volt és nagyon sovány. A hangja tiszta és komoly, olyan amivel nem lehet halkan beszélni. A szöveg amit mondott olyan volt, mint egy regényrészlet. Pali fél füle folyton oda figyelt. Az író srác aztán felpattant és elsietett kétszer is elnézést kérve, hogy nem várja meg a másikat. Az mosolyogva intett neki, hogy induljon, aztán szinte provokatívan szembe fordult Palival. Mikor a Sári kiment a mosdóba, Fric és Bea pedig csókolózni kezdtek Pali átszökkent a maga jellegzetes mozgásával a másik asztalhoz.
-Szia. Tetszik. Mondd tovább.
-Szia. Nem lehet. Ő leírja, így marad meg.
-Megjegyzem. - nem bírt mosolyogni. Azon gondolkozott hogy vehetné rá, hogy egész este hozzá beszéljen.
-Nem tehetem. De ha szeretnéd... - kiitta a maradék gyömbérjét - ... mondhatok neked is valamit.
-Igen.
-Menjünk.
-Igen.. - valami pénzt adott a Friccnek, aki nem értette és kisietett a srác után. - Engem Pálnak...
A srác megfordult. Mosolygott. Mindent tudott amit Pali nem erről az érzésről.
-Nem hezitálsz sokat, ugye?
-Nem szoktam. Pál.
Senki nem hívta Pálnak.
-Engem Józsefnek, de ne Józsizz le, kérlek.
-Hogy hívjalak?
-Ahogy akarsz, csak szólj, hogy az én vagyok, hogy hallgassak rá.
Pali végre megérezte az ismerős könnyedséget és belelazult.
-Merre?
-Hozzád. - jött a nyugodt válasz. - Messze laksz?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése