Kavicsos - egyben (javított)

-->

Légzésterápia

-Csak lélegezz. - mondta Orsi és ő tényleg próbálta is tartani a ritmust. Lassan, egyre lassabban kilélegezni és gyorsan, egyre gyorsabban belélegezni. Aztán a gongütések ritmusa állandósult és beállt az előzőleg beígért 4 másodperces tempóra. 4 Másodpercig kifújni a levegőt és egy alatt beszívni. Ennyi volt a feladata a testnek. Orsi úgy fogalmazott, a lélegzetvételek az evezők amik a testét mint csónakot elviszik olyan szigetekre, ahol az elméje kiszállhat és megpihenhet.
Kilégzés.
Orsit az anyja találta neki. Annyi magabiztos orvos után most már kénytelen volt kipróbálni valami ezót. Évek óta rémálmok gyötörték, feldarabolós, elégős rémálmok, amikkel azóta sem tudott megbirkózni. Hiába edzett napi szinten, hiába ütötte ki magát fizikailag vagy alkohollal, droggal vagy extázissal, az álmok jöttek és kíméletlenül leszívták az erejét. Nem jósálmok voltak. Még csak nem is kötődtek semmihez ami az életében történt. Kegyetlen precizitással ismétlődtek. Néha elmesélte szimpatikusabb pszichológusoknak, alvásszakértőknek vagy dietetikusoknak, de nem jutottak semmire.
Kilégzés.
Orsi meghallgatta aztán elvitte repülni. Gyors, heves légzésterápia volt, hanyatt fekve egy laticelen. Csinálta ő amit mondtak, hadd legyen aminek lennie kell. Végül is ez az első alkalom annyira kiélesítette az álmot, hogy légzést megszakítva sikoltozni kezdett, mint egy gyerek. Orsi ott volt a fejénél és két keze közé vette András fejét és úgy tartotta ott.
-Biztonságban vagy. - mondta nyugodt hangon. - Engedd megtörténni.
Persze a hipnózisok és a lazító szerek is ezt a célt szolgálták, mégsem sikerült sosem. A légzés azonban csinált valamit a fejében és ő elcsitult, majd felvette a légzési ritmust újra, és hagyta, had menjen végig az álom, aminek minden apró részletét ismerte már. Amikor vége lett Orsi nem tágított mellőle.
-Most újra. De kérlek engedd át magad. Válj azzá, aki az álombéli szereped. Engedd meg magadnak, hogy megvalósulj.
András bólintott. Rühellte az ezó pszichó szövegeket. Mintha olyan könnyű lenne megélni hogy ő kisgyermek, miközben egy madarász robot a lézer tekintetével elégeti. Röhejes, abszurd, éjjelente azonban gyilkosan valóságos álom volt ez. Igaz a végén ő mindig újra élt. Nehéz ormótlanná hegesedett fejjel. Nem látta magát álmában, de az érzés szörnyű volt. Mintha háromszor akkora lenne az arca mint kellene.
Orsi hanga megnyugtatóan hívogatta.
-Mélyen lélegezz. Hagyd  megtörténni. Engedd át magad neki.
Ő pedig újra és újra átélte. Ébren, a helyzetének teljesen pontos ismeretével együtt megélte a fájdalmat a rémületet és a feldagadt ormótlan fejet is. Órák múlva engedte csak Orsi haza. Annyit kérdezett csak tőle, hogy kívánja e hogy az emlékezete legyen, mert valószínűleg elfelejti az élményeit ha nem mondja ki őket amíg élesek.
-Mint egy álmot? - kérdezte András. Orsi pedig komolyan bólintott. András hazament és négy nap múlva újra ott volt. Orsi jól megnézte és leültette a nagyobbik szobába azzal, hogy ma újra utazni viszi.
Kilégzés.
Négy másodperc végtelen hosszúra tud nyúlni. Az oxigén hiány az agyban nem jelentős. A tudat tágul, azt mondta. A figyelem élesedik, csak ezúttal nem kifele figyel, hanem befele. Az arca megnehezedett. Lassan mintha finom rétegekben rakódna rá az agyag. Egyre nehezebb, egyre előre húzóbb. A szeme csukva, de a keze folyton elindulna megérinteni a megduzzadt arcait.
Kilégzés.
Végül is jól van ez. Inkább így váljon szörnyeteggé, az elégés borzalma helyett, eszénél maradva csak a végeredményt megélve. Sokkal jobb ez így. Három nyugodt éjszakája volt az első terápia után.
Kilégzés.
Megtanulhatja végre azt a technikát amivel levezet valamit ami éjjel ömlik elő a tudatalattijából. Mennyivel jobb lenne az élete így.
Kilégzés.
Biztos nem ennyire egyszerű. Légzéstechnika.
Kilégzés.
Néha az emlékek megszürkülnek, máskor kifényesednek. Vászja alakja mindig éles, ahogy most is, a kilégzés végtelen négy másodperceiben.

- Mennyi éve már. - gondolta és megpróbált elmosolyodni megdagadt arcával.

A buszmegállóba besűrűsödtek az emberek. András kívül maradt az esőben. A vállát kissé már húzta a sporttáska. A kapucnija lassan átázott és az orráról is csöpögött a víz. Mégis, a kora tavaszi hideg eső is csak eső volt és nem hó.
A sporttáskában könyvek voltak. Pontosabban kemény kötésű jegyzetfüzetek amibe Gricskó Józsi szövegeit jegyzetelte. Józsi történetei annyira lenyűgözték, hogy hosszan kérlelte hogy írja le őket. De ahogy az már a művészettel van, Józsi nem tudta leírni őket, hiszen azok edzés után születtek az öltözőben és eltartottak egészek a Kelenföldi pályaudvarig, egészen vonatindulásig. Így aztán András kezdetben diktafont dugott Józsi orra alá, de a város zaja sokszor teljesen elmosta Józsi ihlettől elváltozott hangját. Így nem maradt más, mint a nagy kemény jegyzettömbök, amikbe a lehető leggyorsabban és legolvashatóbban ami telt tőle, jegyzetelte a történeteket. Aztán egy délután megszületett a művésznév is. Aznap valahogy annyira egyértelmű volt, hogy András fel is véste az eddig teleírt füzetekre, hogy Vászja meséi. Vászja pedig átírta a nevét facebookon Gricskojóról Vászjára. András így kívülről nézve nem értette, miért illik a barátjára jobban a Vászja becenév mint a Gricskojó, amit kisiskolás kora óta viselt. Összességében mindegy volt. András írogatta Vászja történeteit, amik csak akkor és csak így kerültek elő belőle. Aztán a füzetek András anyjának kezébe kerültek, aki egyet kiragadott belőlük és elvitte egy ismerőséhez, aki könyvkiadással foglalkozott. Az ember pedig bekérte az összeset. Ezért állt András a négy év alatt összegyűlt sok nehéz füzettel a buszmegállóba.

Akkor András már az apjának dolgozott. Az apja pedig végrehajtó volt, ami valójában egy igen hálátlan de annál jövedelmezőbb szakma. Ahogy Vászja szokta mondani, András apjának messze földön félték a nevét. András jól megtermett, hízásra hajlamos, de azért meglehetősen erős testű volt fiatal kora óta. Hiába a sok sport, amitől akkora fizikai fáradtságot remélt, hogy álomtalanul aludhassa végig az éjszakát, az édességet annyira szerette, hogy erős izmai fölé finom zsírréteg épült.. Jól mutatott az apja mellett ha meg kellett jelenni, de az esze okán is hasznát vették az irodában. Míg Vászja írásai mély, nyugtató örömmel töltötték el, míg az apja irodája és a vele való munka megpróbáltatások sorát ígérte. Mindig pontosan tudta hogy hol a határ. Később már elég volt egy mozdulat vagy egy pillantás is, hogy jelezze a véleményét. Az apjára nem hatott de a többi alkalmazott és főleg az ügyfelek egy idő után bízni kezdtek a megérzéseiben.

Aznap Vászja az edzőteremnél ült a kerítésen és egy almacsutkáról próbált még valami gyümölcshúst lecsócsálni. Az eső már elállt. András teátrálisan kinyújtotta felé az üres sporttáskát.
-Híres író leszel. - jelentette ki.
Vászja meglepett arccal egybe bekapta az almacsutkát, majd felmutatta a pici megmaradt szárat.
-Úgy legyen! - átvette a zsákot és bevonult az edzőterembe.
-Azt mondta egy hét kell neki, hogy elolvassa.
-Mennyire írtál olvashatóan?
-Gondolod hogy be kellett volna gépelnem? - András megtorpant az öltöző felé félúton.
-Áh. Ha hat, hat így is.
-Nem hiszel benne?
-Nem. A te megérzésedben hiszek. - vigyorgott aztán szekrényt választott és vetkőzni kezdett.
-Be kellett volna gépelnem.
-Nem.
-De.

A következő kedden András üzenetet kapott a kiadótól, hogy a szövegek lényegében olvashatatlanok, de az a kevéske amit sikerült elolvasni ígéretes annyira - tekintettel a baráti kapcsolatra András anyjával - hogy ha begépeli, ad neki még egy esélyt.
Begépelte. Nem aludt két éjjel, addig sem kell álmodnia. Aztán kinyomtatta három példányban az irdatlan szöveget. Egyet elvitt Vászjának, egyet odaadott a kiadónak és egyet megtartott magának. Másnap észbe kapott és elküldte e-mailben is a kiadónak. Mikor felállt az asztaltól az arca elnehezült és a látása megváltozott. Az asztallapba kapaszkodva ült vissza a székre.

Ekkor már hevesen vette a levegőt és pánikszerűen a légzéstechnikát próbálta alkalmazni.
Kilégzés.
Eredménytelenül.
Lassan felemelte a kezét és megérintette az arcát. Tapintásra az olyan volt, mint máskor.
Próbálta nyugodtan lélegezni. Lassan türelmesen ellazítani magát, hátha elmúlik a tompa érzés.
Nem múlt.
A látószöge megváltozott. Sokkal szélesebben belátta a szobát maga körül.
-Orsi?

-Igen. Lélegezz.
-Átváltoztam. Spontán.
-Nem változtál át, csak úgy érzed.
-Jó. - nyelt egyet.
-Mivé is? - kérdezte Orsi nyugodtan.
-Nem tudom. Olyan nagy az arcom... illetve nem. Úgy vagyok, mint az álom végén és hiába a légzőgyakorlat, nem múlik.
-Minek érzed magad?
-Szörnyetegnek.
-Oké. - kis szünet után ugyanazzal a magabiztossággal folytatta. - Mit tesz ez a szörny?
-Semmit? - nem gondolkozott másként. Nem akart tenni semmit másként.
-Így fogok maradni?
-Remélem nem.
-Jó. - felállt. - Akkor most abbahagyom. - abbahagyta a megnyújtott légzést és normálisan kezdte a levegőt venni. - Mondd Orsi, mi van ha a légzőgyakorlatoktól lett rosszabb?
-Nem hiszem. Ha igen, akkor ez egy elbaszott kísérlet volt és nagyon sajnálom.
-Én is.

A Kupec

Voltak az életében kínos pillanatok, amikor se Vászja se az erő nem állt mellette. A Kupec például versenyen állt elé. Illetve a verseny előtt az öltözőben. Voltak szabályok a pályán és voltak szabályok az öltözőben. Mindenki aki sportol tudja ezt. De azok akik ellenfelek, akik között dől el a bajnokság vagy legalábbis akivel egymást előzgetik a rangsorban azok azonnal felismerik egymást. Már kicsi korban. Amikor először kerülnek egymás mellé a szer előtti sorban állásnál.
Andrásnak ilyen volt a Kupec, akinek Kupács Róbert volt a neve, de valahogy rajta maradt a Kupec név. Szépen ki volt verve négy foga, amiből csak kettőt pótoltatott. Az orra rövid volt és tömpe, az agya gyors és kiskapuzó. András ismerte jól a fajtáját az apja árveréseiről. Nem ők hasították a nagyot, de mindig ott voltak, és nagyon ügyesen futottak rá a lepattanóra. Ott tudta kezelni az ilyen alakokat, a szeren vagy az öltözőben nem.
Aznap egymás után mentek, sorsolás szerint, késő délután. Elég stressz volt ez így is. De amikor meglátta a wc ajtóban mosolyogva a Kupecet, meghűlt az ereiben a vér. Szembetűnő volt, hogy mennyire felgyúrta magát az elmúlt évben. Magabiztosabb is lett és valahogy mintha magasabb is. Az a mosolygás és laza körömpiszkálás már szinte manírosan túljátszott volt. András igyekezett rá sem nézni. A mozdulatban ahogy ellépett a Kupec mellett és gondosan kezet mos, ráismert az általános iskolás félszegségére, ahogy igyekszik meghúzni magát, tudva hol a helye. Aztán megerősödött, és mivel a félelem minden éjszakájának része volt, egy idő után rájött, hogy a valóságnál az álma sokkal félelmetesebb. Úgyhogy egy nap megfordult és egyetlen pontos ütéssel gyomorszájon vágta a Lapics Lacit.
A Kupec azonban tudott verekedni. Bár igyekeztek vigyázni a kezükre és úgy egyáltalán magukra, az ilyen balhésabb figurák kénytelenek voltak a legjobbak lenni. Egy ütés, és nincs bunyó. Mindenki kihátrál. Andrásnak is megvoltak a maga egy egy esetei, de a Kupec más volt. Ő volt a mumusa az edzésen szinte mindenkinek. A Kupec tud úgy elmenni melletted, hogy eltörik a kisujjad. Ami semmi másban nem hátráltat csak az érdemi munkában. Verseny előtt.
Lemaradt kicsit, babonából. Becsukta majd kinyitotta a szekrényét. Aztán újra kinyitotta és elmondta azt a négy sort amit ilyenkor szokott. Vászja egyik versét. Az arca ismét duzzadni kezdett, a szemei mintha széjjel csúsztak volna. Szédült egy kicsit úgyhogy visszarogyott a padra. A pad megbillent és a Kupec gondosan letakart batyuja a földre borult. Az oldalzsebéből pedig takaros kis zacskó csusszant elő, benne vidám tablettákkal.
András csak nézte és nem hitt a szemének. Az arca ormótlannak érződött, a térdei megremegtek. Aztán eszébe jutott mint tucatnyi színes üvegcserép ami újra összeáll egy lappá az a sok apró kicsi mozzanat, jel, mozdulat és gesztus. Elkapott mondatfoszlányok, testbeszéd. Óvatosan felszedte a Kupec holmiját hogy már csak a kis zacskó pihent a repedezett kövön.
A Kupec persze ezt a pillanatot érezte a megfelelőnek, hogy visszasiessen az öltözőbe. Első mozdulatával felkapta a zacskót és betette a táskájába. Aztán elkezdett ordítani, hogy miért nyúl András a holmijához. Aztán már ütött. A szekrényhez penderítette és a torkának feszült. Eltorzult arccal sziszegett.

-Ne merészelj a cuccomhoz nyúlni.

-Díler vagy.

-Szádat befogod.

-Bizonyítani is tudom. - hörögte.
Mikor Pista bá berohant, András merően bámult a Kupec arcába, miközben az éppen elengedte a nyakát.
Pista bá nem hallotta az utolsó mondatot, azt a mondatot ami eldöntött mindent, csak a hosszú csendet találta ott és a két egymást kerülő sportolóját.

Vászja nem indult ezen a versenyen, így mese és oldott hülyéskedés helyett egyedül indult haza késő este. A zúzódások fájtak és ilyen előzmények után az eredményei is elmaradtak a várttól.
A mögötte stabilan csattogó lépteket egy idő után kifejezetten fenyegetőnek érezte, úgyhogy megállt és visszafordult, miközben a sporttáskát bedobta két autó közé.
-Bazd meg Kupec, verekedjünk itt és most, ha ezt akarod.- morogta a meggörnyedve érkező alaknak.
A Kupec megállt jó két méterre tőle és dideregve hunyorgott rá.
-Nem.. nem akarlak bántani... - félrenézett. - Vedd fel a táskád. Csak azt akartam kérni... hogy. Érted.

-Nem. - András feltette a táskáját és maga elé eresztette a Kupecet.
-Kérlek. Ez a verseny nagyon kellett. Ha benne vagyok az ötben akkor átvesz a Misi bá.
-A Misi bá? - András megállt. - Mi köze a kurva drogodnak a Misi bához?
-Nem az, nem az amire gondolsz, az ilyen izé.
Aztán lehajtotta a fejét és kicsit megcsóválta.
-Mindegy. azt csinálsz amit akarsz, de ha hallgatsz, megteszek neked bármit.
A Kupec újra felnézett, egyenesen András szemébe.
-Bármit. - ismételte meg halkan.
-Ha szólok nem csak a sport de a magán életednek is annyi. Nagyon sok ez a tabletta.
-Akkor nem szólsz?
-Egy patkány vagy, bazdmeg. Nem menthetlek meg magadtól. - az arca újra dagadni kezdett. - De ha most hallgatok akkor megmentem az életed, valójában. - kirázta a hideg.
-Akkor?
-Akkor tudod a választ, Kupec. Akkor az enyém vagy.
A Kupács Róbert némán meghajolt.

Budai Heni

Na és akkor még ott voltak a nők, vagyis a lányok, akik néha tényleg inkább voltak nők, mint lányok. Az anyja mindent észrevevő figyelemmel kísérte őket. Már akiket látott. A suliból hazafele vagy az edzés előtti találkozók között András mint valami álmatag zen létező nyugodt jókedvvel lavírozott. A napjai rendre ugyanolyan szerkezetűek voltak. Szerencsére az órán vagy a szünetben meg tudta tanulni az anyagot, így a délutánok és az esték nem igényeltek különösebb feszítettséget. Reggel futás, aztán suli. Hazafele valakivel valami könnyed szociális élet. Hattól edzés, este vagy alvás vagy ismét valami levezető gyakorlat sörrel vagy anélkül. Lányok pedig mindig voltak körülötte. Vászja köszörülte is a nyelvét rajta eleget. Mert igaz ami igaz, sokszor ő maga nem vette le, hogy egy lány miatta vagy csak úgy vagy másvalaki miatt tart e velük.

Azon a télen a Kupec már nem volt a csapat mumusa. Szépen csendben létezett az edzéseken. Pontosan követte az utasításokat és tette a dolgát. Hogy az edzésen kívül mi mocskos üzlete volt, arról András tudni sem akart. De megkövetelte, hogy ha hívja, a Kupec azonnal menjen. Az apja akkoriban már elvárta hogy délután esetenként jelenjen meg egy egy árverésen. Ahova András előszeretettel vitette magát a Kupec kocsiján. Olyankor beszélgettek is. A világaik amik azért elég távol álltak egymástól, dacára a közös sportnak, ilyenkor kicsit mintha közeledtek volna. András néha érezte ahogy a Kupec világának szabályai megváltoznak a vele való beszélgetés hatására. Vászja mindig kikérdezte ezekről az utakról és mindig megállapította, hogy nem barátság ez. András olyankor bólogatott, hogy valóban, de valahogy mégis működik.
-Hátasállat. - motyogta Vászja. - Ő a te hátasállatod. Visz ahova kéred, és a két szállítás között fél szemmel figyel. Nem eteted ugyan meg almozod, de nálad van a titka.
-Nem tudom bizonyítani, ahogy akkor sem tudtam. Valahogy mégis hatott.
-Szerintem reméli, hogy ez a barátságnak látszó viszony neki még jövedelmezhet. - Vászja fintorogva harapott a szalámis zsömlébe. A villamosmegálló korlátján ültek. Száraz hideg téli este volt.
-Eljátssza? Hű. -András kidobta a szalvétát és visszaült a korlátra - Bevettem. Illetve még mindig.
-Be. Vannak hátasok akik aztán megtanulják hogy ez jó nekik és hűek lesznek.
-Na de a Kupec egy ember! - András elnevette magát. - Nem hátas, Vászja. Mesélj inkább. - tett pontot a beszélgetésre és előbányászta a füzetet

A Budai Henivel évfolyamtársak voltak, de sosem beszéltek. Heni évfolyamelső volt és gyakorlatilag saját udvartartása volt a töri előkészítőről és a retorikai önképzőről begyűjtött rajongóiból. A neve gyakorlatilag fogalom volt az iskolában, irigyek és imádók táborára osztva a diákok jelentős részét. András mint sportember Heni érdeklődésének margóján sem jelent meg. Ahogy András sem tette be a lábát a retorikai önképzőbe, és azon kevés diák közé tartozott aki némi értetlenséggel figyelte Heni megosztó létezését. Aztán jött a baleset. Heni síelés közben igen nagyot esett. Többszörös töréssel hónapokra ágyba kényszerült. Tavasszal az udvartartásának már nem volt érdekes meglátogatni, sőt inkább volt unalmas nyűg, mint egó építő jótékonykodás, valami későbbi előnyért befektetett figyelem. Tavaszra Heni mellől kikopott a rajongótábor. Panni, a szalmaszőke mindig pirospozsgás másodikos lányka, akivel abban az időben András találkozgatott azonban a kemény maghoz tartozott. Így keveredett András egy péntek délután a bimbózó orgonák utcájába és a Budai Heni szobájának szőnyegére. Heninek rengeteg izgalmas könyve volt. A falakon színházi plakátok, trafó jegyek és a sarokban egy igazán minőségi hifi vette körül. Az ablaka alatt az orgona éppen ébredezett a téli álomból, mikor András kivette a sporttáskájából Vászja aktuális füzetét.
Heni színjátszó körbe is járt és történész akart lenni vagy pszichológus. Imádta manipulálni a hangulatot a hangjával. Képes volt pillanatok alatt egy mondat segítségével teljesen más irányba terelni a beszélgetést. Andrást nagyon szórakoztatta, hogy ott ül abban a fészekszerű ágyban egy lány, aki világokat teremt a hangjával és az eszével.
Budai Heni nem volt szép. Illetve ha csak képet látna róla valaki valószínűleg nem jegyezné meg. Átlagos arc, magyar-barna haj, átlagos testalkat. De aki beszélni hallotta valószínűleg hosszan nem felejtette el. András megkérte hogy ajánljon neki könyvet. Heni pedig egy listát adott neki, azzal, hogy következő pénteken menjen vissza hogy megbeszélhessék amit elolvasott. Panni júniusra már Vászjával járt, júliusban pedig végleg kikerült az életükből. Helyette megjelent Heni, és a fikcionárius retorika. A verbális világalkotás és a kísérleti történelem fogalma. A kemény maggal, akik megmaradtak Heni körül újrajátszották a történelmi eseményeket, igyekezve objektíven megvizsgálni, hogy történhetett e vajon másként. Heninek meggyőződése volt, hogy a történelem nem egzakt tudomány, hogy minden amit állítanak, az valójában csak teória, így szabad az út, és fantázia kérdése, hogy mit hozunk ki belőle.
András számára kitárult egy eddig tökéletesen láthatatlan és ismeretlen világegyetem. Őszre a Buda Heni úgy illeszkedett az életébe mintha mindig is ott tátongott volna egy hatalmas üreg, amit Heni pont tökéletesen kitölt. András nagy érdeklődéssel hallgatta az elemzéseket és elmélkedéseket mindenféle eseményről, amik Heni gondolkodásában mindig egyes emberek egyedi döntései voltak. Minden békekötés, minden hadüzenet, minden kihajózó felfedező életében ott sejtett valami nagyon is emberi és egyedi motivációt. Ezeket szerette kutatni. András pedig meghallgatta és kérdezett, új látószöget mutatott és bár Heni kifejezetten ódzkodott minden hajnali kültéri tevékenységtől, néha elvitte magával futni.

-Kell hogy ennyi agyvelőedzés mellé kicsit hagyd ébren is pihenni az agyad. - mondogatta neki András. - Délután kellene futnod, 2-5 között. Akkor pihentetne legjobban.
-Utálok futni. - mondta ilyenkor Heni és gy mosolygott ahogy csak ilyenkor szokott. - De nem zongorázhatok sporttevékenység címen, most hogy már meggyógyult a lábam. - mondta olyan hangon mintha saját gyermekének magyarázná. - Mi lenne ha inkább edzőterembe mennénk? Mondjuk egy evezőpad elég izgalmas lenne...
András megcsókolta.
-Reggel vagy sétálni vagy kocogni vagy futni kell. Ha nagyon nem, akkor még úszhatsz is, de a mozgásnak természetesnek kell lennie, olyannak amit az ősember is csinált. Választhatsz. Semmi evezőpad.
-Nem vagyok ősember.
-Olvass utána. - tette le a pontot András és Heni kezébe adta a futócipőt.

Szikra Szilvi

-A barátnőd hogy kezeli ezeket az álmokat? - kérdezte Orsi a harmadik terápia után.
-Hát. - András sokatmondóan nézett Orsira. - Nem túl jól. Illetve a maga módján mindenki kezeli valahogy... jól. Rosszul. De akkor is nekem kellene valahogy megoldanom, nem nekik.
-Megoldani. Hm. Nem szeretem ezt a kifejezést. Nem kell megoldani. Inkább kioldani. Valamit viszel magaddal amit el is engedhetnél.
-Nem vagyok igazán jó az ilyen elvont dolgok értelmezésében. - András a csészéje mintáját kezdte figyelni, csak ne kelljen szavakkal vívnia álmok ellen.
-Nem hiszek a pszichológiába. - szögezte le Orsi.
-Nem baj, isten attól még hisz benned. - gondolta utána Vászja kedvenc mondatát, de hangosan mást mondott. - Én sem. Azért is vagyok itt.
-Kineziológusnál voltál?
-Igen, de nem jutott semmire. valami sokadik felmenőmnek volt valami elefántos sokkja. Nem érettem igazán. Valami vadász vagy solymász vagy ki bánthatta és elefánt mentette meg? - bizonytalanul nézett a lányra. - Már akkor sem értettem, azt meg végképp nem, hogy mi köze ennek hozzám.
-Jaj de béna. Madarász van az álmodban meg valami elégeti a fejed ami aztán a hegektől nagyon megdagad. Ez lehet valós történet, de semmi köze hozzád.
-Nem ismerek senkit akinek madara lenne, és a pszichológusok miatt már az is biztos hogy a soha nem is volt a közelemben senki akinek madara lett volna.
-És semmi nem történt a fejeddel.
-Nem.
-Gondolom azon is túl vagy, hogy mit jelent a tudatalattidnak az arcod, a fejed, a madár és a tűz.
András elmosolyodott.
-Igen.
-Na, - Orsi elvette előle az üres csészét - fussunk neki még egyszer.
-Mikor jöjjek?
-Kedden. Jó? Hat.
-Oké.

Henivel kilenckor találkozott az Oktogonnál. A síbaleset óta pont 10 év telt el, amiben voltak egyedül, mással, egymással is. A fő gondot Andrásnak az az egyszerű dolog okozta, hogy ha Szilvivel volt Heni hiányzott az életéből, ha Henivel, akkor Szilvi.
Szikra Szilvi modell volt egész életében. Már csecsemőkorában fotózták reklámokhoz. Volt ő liberó-baba és csokievő kislány is tévéreklámokban. Kisiskolás korában tini szépségversenyekre járt, amiket zömében meg is nyert, gimnáziumba pedig csak mint magántanuló iratkozott be, hogy ne kösse őt az órarend. Erőfeszítéseinek és a szülői nyomásnak hála 19 éves korára befutott modell lett.
Ismeretségük Andrással messze esett minden fotómasinától. Görögországban találkoztak, egy szelesebb napon a tengerparton. Szilvi egy sziklanyelven ült és éppen igyekezett rendet tenni a szívében. A szélre fogta a könnyeit és a látóhatárt fürkészte. András Vászja húgának esküvőjére jött, aki hirtelen felindulásból hozzáment egy görög panziótulajdonoshoz. A görög lagzi nagyon kimerítő volt. Annyira, hogy András kimenőt adott magának egy délutánra és lesétált a partra, majd felmászott a sziklákra. Ott egy széllökéstől megszédülve érte a szokásos roham. Arczsibbadás és látószög változás. Úgy esett Szilvi mellé a kiszögellésre mint egy zsák. Miután pár angol szóval megnyugtatta a nőt, hogy nem esett baja és leplezve zúzódásait távozni készült, ütötte meg a fülét a lány halk magyar szavai.
-Még itt is hullanak körülöttem a férfiak.
-Én remélem túlélem. - vigyorgott vissza András. Szegény Szilviről a meglepetéstől még a napszemüveg is leesett.
-Elnézést.
-Semmi gond. - András visszafordult a lány felé. - Akkor megengedi hogy lábadozzak egy kicsit Ön mellett?
Két hétig lábadoztak Vászja húgáék panziójában anélkül, hogy szóba került volna a munkájuk. Sokkal több érdekesebb dolog volt amiről beszélhettek. Bár beszélgetéseik inkább tűntek a görög tavasz buja kiélvezését megszakító szüneteknek.

Szilvi szépsége természetes volt és bár tudatában volt és nem félt használni, tudott olyan önfeledt lenni, mint András, amikor sportol. Szilvivel lehetett mozogni, nagyjából bármit bármikor. A test volt vele a fókuszban, egymás és a saját testük és minden élvezet ami ezzel járhat.
András úgy tért vissza Budapestre hogy eltöltött két ragyogó hetet valakivel akit nem lát többé. Szilvi is visszatért a szokásos sokat utazó koplaló csillogó hétköznapjaihoz. Úgy egy hónap után vette észre, hogy az a pár dolog amit András mondott neki Görögországban mennyivel megkönnyítette a döntéseit otthon. Valahogy olyan megvilágításba helyezte a kérdéses helyzeteket öntudatlanul, hogy Szilvinek nem maradtak kétségei hogy mit is akar. A második hónap végére azt is tudta, hogy Andrást is akarja.
András eközben hol Henivel hol nélküle próbálta megtalálni az egyensúlyt, inkább kevesebb mint több sikerrel. Közben igyekezett nem is gondolni Szilvire. De időnként, mikor éppen nagyon nem esett kedvére a világ, fel fel bukkantak Szilvi formái előtte, és olyankor minden más nő megfakult kicsit. Végül Vászja tolta elé a Google képtalálatát. Egy egész monitornyi fürdőruhás Szikra Szilvi. András majdnem félre nyelt.
-Mi ez?
-A nőd.
-Nem a nőm.
-Tegnap írt nekem Facebookon, hogy adjam meg a számod neki.
-És?
-Megadtam.
-Igaz barát vagy.
-Vagy nem. Heni biztos nem örülne.
-Éppen fasírtban vagyunk.
-Mi a baj vele?
-A'szem unom.
-Hm.
-A'szem ő is engem. Csak valahogy mégis összetartozunk, mégis. Mások...
-...ennyi év után már házasok gyerekkel. - fejezte be a mondatot Vászja. Sokszor megbeszélték már.
-Jobb lenne barátként vele.
-Olyan nincs.
-Tudom.

Két nap múlva felhívta. A következő héten találkoztak. Aztán össze vissza amikor éppen Szilvi ráért, hetente egyszer, kétszer. Közben Heni is közelebb ment Andráshoz, aki azzal küldte el, hogy éppen van valakije. Heni értett a szóból, de nem ment sokkal távolabb. Várt és figyelt. Addigra annyira ismerte már az emberek döntésmechanizmusait, hogy nagymenő coach lett. Ebben az időszakban félve figyelte András életét azon a sok láthatatlan kémvonalon amik értelmezéséhez egyedül ő értett.
Szilvi pedig feltűnt. Hamarosan együtt is megjelentek, amiről magazinokban lehetett olvasni. Andrást nem igazán érdekelte hogy fotózzák, Szilvi pedig megbízott Andrásban, mint azon kevés férfiban az életében aki nem mint fotómodellt ismerték meg.
Szilvi addig is sikeres szakmai életében András katalizátorként hatott. Néha a személye, a varázsa, néha az ötletei, széles spektrumú megoldásai gördítették el az akadályokat Szilvi útjából. Máskor támaszt adó jelenléte segített. Heni megfigyelte majd analizálta az eseményeket, mindvégig a jó baráti pozíció büntetlen közelségében. Végül határozott és egészen közel ment. Egészen odaállt Szilvi és András mellé. Ismerte a világ azon törvényét, hogy ha te szeretsz valakit annak erőfeszítésébe kerül nem szeretni téged. András olyan volt neki, mint egy testrésze. Mélyen és bonthatatlanul összetartoztak, még akkor is, ha ő kalandra vágyott, vagy egy másik testre vagy még több testre, mindegy. Megértette hogy András valami kevésbé elvontat szeretne, valami sokkal inkább testi izgalmat, olyasmiket amire ő semmiképpen nem rávehető. Heni végiggondolta a lehetőségeit és határozott. Beengedi Szilvit az életébe. Szilvi rengeteget utazott és ilyenkor vagy eltávolodott Andrástól vagy nagyon hiányzott neki. Heni megérezte mikor melyik áll fenn és amikor éppen eltávolodóban voltak becsusszant András ágyába is. Immár a jó barátok újra testi és lelki jó barátok lettek. Heni pedig többször kinyilvánította, hogy nem kívánja döntésre kényszeríteni Andrást. Sőt. Jó ez neki így. Ha meg már nem jó, majd jelzi és kiszáll.
Andrásban vívódott a lelkiismeret hónapokig. Nem érezte helyesnek, de végtelenül élvezte hogy ugyan két személy adja meg neki, de a teljesség veszi körül. Már csak a rémálmait kellett elűznie és rendetraknia és minden tökéletes lenne.

Az Orsinál töltött légzésterápia után kimerülten ért az Oktogonhoz.
-Indiai már megint? - kérdezte Heni unottan.
-Szeretem. De nem kell a Bombai-ba mennünk, elvihetlek az Indigóba is.
-Akkor inkább. Oké. - Heni egészen felderült. Ahogy baktattak a Jókai utcába Heni a terápiáról kérdezte. András pedig igyekezett válaszolni.
-Lát benned valami izgalmasat az a kis nő.
-Gondolom. Különben nem foglalkozna ennyit velem.
-Biztos beléd is zúgott.
-Nem hiszem. De ha mégis, elég egyszer mellette aludnom és kiábrándul rögvest. - nevetett András. Heni nem nevetett.
-Nagyon rád férne ebben valami hatékony segítség.
András telefonja csipogott. Megnézte. Összeráncolta a homlokát.
-Szilvi. - a telefont átadta Heninek.
"Voltam a dokinál. Hívj fel ha alkalmas."
-Mi történt? - adta vissza Heni a készüléket.
-Nem menstruál. Szedett mindenféle bogyót, meg a koplalás sem tesz jót és már egy éve nem. Azt hitte azért van. aztán a nyáron elkezdett figyelni, hogy ne koplaljon, és olyan megbízásokat vállalt csak el, amibe belefér hogy nem lóg ki a bordája. De nem lett jobb.
-Hívd fel. Addig én bemegyek.

-Szia- Szilvi hangja magasabb hangfekvésben mint szokott.
-Szia. - András hallgatott egy kicsit. - Te sírsz.
-Ühüm.
-Otthon vagy már?
-Ühüm.
-Biztos a diagnózis?
-Ühüm.
-Ühüm.
Csend.
-Enned kell, igaz?
-Nem. Ez egészen más. Azt mondja valójában sosem volt és nem is lesz peteérésem.
Csend.
Andráson átfutott valamiféle mély meggyőződés, arról, hogy ez így van jól. A világban ez a rend. Nincsenek tökéletes dolgok. Az arca megint elzsibbadt, a feje kitisztult. Szinte kívülről látta magukat. Az eredményesség istennőjét, Szilvit abban a rumlis és napfényes párizsi szobában, aki úgy pezsdíti fel őt, a férfit, mint senki sem. Magát a koszos belvárosban az Indiai étterem előtt fülére két kézzel fogva a telefont, és pár méterre tőle, a folyton körülötte keringő varázsbolygóját, Henit, akinek fényes gondolatai nélkül minden napja téli ködös este.
-Most azt kellene mondanom, hogy sajnálom, és le kellene tennem, hogy aztán valamikor egyszer csak észre vehessük, hogy már nem vagyunk együtt. De én nem engedhetlek el, Szilvi. Nekem így még jobban kellesz, mint eddig. Mert ennek így kell lennie. Különben sem akartam gyereket. Sőt.- Alig tudott beszélni az arcára telepedett zsibbadtságtól. Meghallgatta Szilvi halkuló hangját, aztán elköszöntek. Bent Heni falfehéren várta.
-Kórház? - kérdezte halkan?
-Nem. Semmi. - megfogta Heni kezét az asztalon. - megmondtam neki, hogy nem hagyom el, ahogy téged sem. Te nem akarsz, neki nem lehet, igazából nem érdekel. Tényleg nem érdekel. Én titeket akarlak. Mindkettőtöket és ennyi.
-Tudom. - Heni egy darabig nézett András szemébe aztán kihúzta a kezét Andrásé alól és papírzsepiért kezdett kotorászni a táskájában. Kifújta az orrát aztán sóhajtott. - Tudom, nem örülök, de tudom valahogy hogy nem lehet másként.
-Személyes inditatásból, mi? - András mosolygott, a szeme nedves volt neki is. Heni visszamosolygott és kiosztotta az étlapokat.
-Így van. Személyes inditatásból.

Falvin Pál

Rossz gyerek volt. Kifejezetten rossz. Pedig isten látta lelkét, hogy igyekezett ő jó lenni, de valahogy nehezen találta meg a különbséget jó és rossz között. Voltak az életének olyan velejárói amiről biztosan, sokszor próbáltan tudta hogy jók. Mégis a körülötte élő felnőttek éktelen haragra gerjedtek ha kiderült hogy újra elkövette ezeket a bűnöket. A sarki boltban félbetört betűcsokit evett, miközben vágyakozó tekintettel masírozott el a pénztárosnő előtt. Hangosan énekelt a templomban bármikor amikor arra járt. Az az akusztika megbizsergette a lelkét. Felmászott a Kappaiék háztetejére, hogy onnan nézze meg a galambok röptét, amit két lazán egymáshoz kötött bádogbögre ledobásával idézett elő. Ha valamit megkívánt, hát megtette, hiszen akarta, hiszen kellett neki. Gyerekként az ilyesfajta, kamaszként már másfajta örömök hajtották újra és újra az apja tenyere alá.

Nem volt szép gyerek és nem volt jóképű kamasz sem, de volt valami a lényében ami ellenállhatatlanná tette nagyon sokak számára. Valami sziporkázó öröm és vakmerőség, amitől az iskolában a lányok már abba belepirultak, ha csak rájuk nézett. Göndörödésre hajlamos, rakoncátlan hajából sörényt nyírt, sosem hallott ismeretlen balkáni punkot hallgatott és mindig megúszta komolyabb baj nélkül.

Egészen 2000 őszéig, amikor bukott a Tóth Misi motorjával egy istentelen nagyot. Így mondta később mindenkinek, hogy istentelen nagyot. Pedig isten ott volt és ezt ő is pontosan tudta. Éjszakai száguldozásuknak akkor már híre volt, nem is ment senki a Tóthék földje mellett szervizútra sötétedés után. Így lehetett hogy Pali zavartalanul  csapódott röptében egy reklámtáblának. De isten ott volt, így ő végül felébredt a mentőben és vigyorogva hallgatta ahogy a mentős sorolja, hogy nem tört el a gerince, nem nyílt szét a koponyája, nem zúzta le az arcát sem, csak a rozsdától kivékonyodott vas vágta le térd alatt a lábát. Aztán nem vigyorgott, hanem lehunyta a szemét és a templomi akusztikára gondolt és az üvegablakokra, hogy ha már ott van és elkapja a jó isten, akkor miért nem csinálja rendesen?

Pár hétig feküdt és annyira haragudott a világra és benne istenre, hogy tört és zúzott, amit csak ért. Egyszer még a párnáját is széttépte. A nővér mikor reggel meglátta elnevette magát.

-Palika, kár ezért. Szegény a kórház, hisz tudod. Nem kapsz másikat.

Akkor kicsit alább hagyott a pusztítással. Az apja is meglátogatta, de pofont egyik alkalommal sem osztott. Pali tudta, hogy az apja megijedt. Ő is megijedt, de ezt nem mondta volna meg senkinek. Szerencsére a Tóthék nem tettek feljelentést, az út az övéké, így nem lett semmi rendőri eljárás a dologból. Még csak ki sem fizettették vele a motort. Szánalomból.

Mindenki tudta és mindenki sajnálta, de ott motozott a nyelvük alatt, mint  a méreg, hogy már esedékes volt valami pofon a világtól is, ha már az apja tenyere nem tette meg a megfelelő hatást.

Az egész kórházban a legjobbak a betegtologatók voltak. Erős nyugis fiatal férfiak, ketten, akik magukat kecskepásztoroknak hívták és sokat segítettek a szintén nagy létszámú nővérseregnek. Tudtak úgy kérdezni, hogy a beteg csak mekegett, ők meg vigyorogtak értőn. Mikor melyik.

-Meg tetszett enni?

-Meg.

-Megcsináljam az ágyat?

-Meg.

-Megmosakszunk.

-Meg.

Pali figyelte őket, aztán sikerült némi önbizalmat szerezzen az Anett nevű aprócska nővérrel folytatott kissé elsietett kézi aktus lebonyolításából, hogy megkérje az egyiket, hogy vigye ki a padra. Ott ültek aztán kedélyesen dohányozgatva egy félórát. A következő napon is, majd így tovább a fél nyáron át. Közben persze ilyen olyan utókezelés és gyógytorna. az apjáék még egy pszichológust is befizettek neki, de abból is csak az lett mint másból szokott. Újabb sakkfigura az asztalfiókban. - Ezt a Kata mondta neki, akivel hosszan tanulmányozták a a biológia szertárban egymás működését. Azt jelentette, hogy Palit vagy szeretik vagy utálják. semlegesség vele kapcsolatban nincs. Fekete vagy fehér, és mivel Palit ez a legkevésbé sem izgatta így mind megy a levesbe, vagyis a fiókba. Szegény Kata sincs már a városban, pedig ő biztos értékelné a kórházi hangulatot. Párizsis zsemle és cukros tea. A betegtologató Kristóf és Zoli bizonyára rá is mosolyognának mélyeket. 

Közben kiderült, hogy akad protézis is. Igazi magyar jellegű, felemás, levedlett darab. De elbicegni a slozira jó lesz az is. Már csak menni kell megtanulni vele, az meg azért nem tűnt akkora kihívásnak. A gyógytornász hetente egyszer jött, Hajdú Kriszti nevű kétgyerekes családanya, akinek igazán mindegy volt, hogy kit hajtogat csak fél négyre az oviba érhessen. Jól megvoltak.

Aztán a Kappainál kezdett dolgozni végül, az EZO-házban a Fő úton. Volt ott minden. Időjós, grafológus, kineziológus, logopédus, feng suhi lakberendező és lengyel botos vízkereső is, és ott volt a Hajdú Kriszti férje, a Hajdú Józsi, aki rendes becsületes lakatosból lett csontkovács. A Kappai a házat adta és beszedte a bérleti díjat. A Pali dolga a recepció volt, ő irányitgatta az embereket a megfelelő szakemberhez. Árult füstölőt, ingát, pár doboz teát, illó olajat, meg csokoládét. Volt egy kóla automata is a szárnyai alatt és nyáron akadt nála napszemüveg és legyező is. Pár hónapig igen érdekesnek találta ezt a munkát, ami olyan népszerűvé tette, hogy maga is meglepődött. A kerekesszékéhez még a kórházban kapott a nagybátyjától egy gitárt is. Amivel tudott gyakorolni eleget, míg a recepción ült. Flamenkókat énekelt, amiről tudta hogy jól áll neki. A reszelős hangján mély beleérzéssel tudta nyomni a fake spanyol szövegeket. Az EZO házban zömében nők várták a sorukat, akik szemérmesen nem merték bámulni az akkor 21 éves mososolygós fiút. Később egyenesen a csodájára jártak. Kappai boldog és elégedett volt, és vett neki egy minőségi protézist 2001 karácsonyára. Azt írta a cetlire amit a dobozra tűzött, hogy befektetés.

Pali szeretett ott dolgozni, nem fájt neki, sőt. Annyi hódítása sehol máshol nem is lehetett volna. Gitározni és énekelni is egészen jól megtanult. Pár órányi spanyol leckét is vett a műanyag fröccsöntő lányától, amíg az el nem költözött a pasijához Barcelonába. Amíg a pasija kint várta, addig persze Pali vigyázott rá, spanyol lecke ürügyén. De rendben volt ez így. 2002 tavaszán aztán megmondta a Kappainak, hogy unja a dolgot. Szakmát tanulna inkább. A Kappai nem örült de kénytelen volt elengedni, és mivel addigra kénytelen volt a sok térd, derék és vállfájás miatt kitanulni az anatómiát, és mert a Hajdú családostul átköltözött Budakeszire, adta magát a lehetőség, hogy a csontkovácsi szobát megörökölje. Szépen kiírta az ajtóra, hogy 10 hónap múlva nyitás, amihez aztán tartotta is magát. A Kappaitól kapott protézissel még táncolni is tudott, és azzal a sajátos járással, mint valami gépezet vonult lelkesen mindenhova gyalog. Igazán extravagánsan öltözködött. Gyakran vett fel szűk mellényt és hétvégén cilindert. színes üvegű kerek napszemüveget hordott és személyiségnek varázsát gátlástalanul kiárasztotta mindenkire aki szembe jött.

Egyszer aztán szembe jött valaki aki őt varázsolta el.

A Bambuszos nevű pizzériában ültek be négyen. A szemközti asztalnál két srác ücsörgött. Az egyik beszélt a másik írta. Aki beszélt nem is nézett a másikra. Magas volt és nagyon sovány. A hangja tiszta és komoly, olyan amivel nem lehet halkan beszélni. A szöveg amit mondott olyan volt, mint egy regényrészlet. Pali fél füle folyton oda figyelt. Az író srác aztán felpattant és elsietett kétszer is elnézést kérve, hogy nem várja meg a másikat. Az mosolyogva intett neki, hogy induljon, aztán szinte provokatívan szembe fordult Palival. Mikor a Sári kiment a mosdóba, Fric és Bea pedig csókolózni kezdtek Pali átszökkent a maga jellegzetes mozgásával a másik asztalhoz.

-Szia. Tetszik. Mondd tovább.

-Szia. Nem lehet. Ő leírja, így marad meg.

-Megjegyzem. - nem bírt mosolyogni. Azon gondolkozott hogy vehetné rá, hogy egész este hozzá beszéljen.

-Nem tehetem. De ha szeretnéd... - kiitta a maradék gyömbérjét - ... mondhatok neked is valamit.

-Igen.

-Menjünk.

-Igen.. - valami pénzt adott a Friccnek, aki nem értette és kisietett a srác után. - Engem Pálnak...

A srác megfordult. Mosolygott. Mindent tudott amit Pali nem erről az érzésről.

-Nem hezitálsz sokat, ugye?

-Nem szoktam. Pál.

Senki nem hívta Pálnak.

-Engem Józsefnek, de ne Józsizz le, kérlek.

-Hogy hívjalak?

-Ahogy akarsz, csak szólj, hogy az én vagyok, hogy hallgassak rá.

Pali végre megérezte az ismerős könnyedséget és belelazult.

-Merre?

-Hozzád. - jött a nyugodt válasz. - Messze laksz?

Kis lépések

Talán akkor kezdődött mikor megszületett. Nem volt olyan nehéz születés, gyorsan is ment úgy az átlaghoz képest. Az anyja nem engedett senkit közel, még a saját fogadott orvosát sem, csak a szülésznőt, akit kamasz korától ismert. Az anyja olyan volt mint egy fa. Ezer színnel és mintával megáldott természeti jelenség. Párfai Klárának hívták, egy kihaló nemesi ág nevének utolsó hordozója. Egész életében keveset aludt, és az ébren töltött órákat természetes ritmussal a leghatékonyabban töltötte ki. Nem volt minden perce produktív, de mert tudta, valahogy természetesen, zsigerileg, hogy hogyan és mikor kell pihenni, így a megfelelő pihenéstől minden aktív cselekedete alkotássá vált. A szülést is a maga természetességében kezelte, ringatózva, magába fordulva az érzéseinek alárendelve a gondolatait. A fájdalom jött és elmúlt majd újra jött és újra elmúlt. András pedig lassan, milliméterről milliméterre araszolt lejjebb és kijjebb. Mikor megszületett lemérték, aztán letették az anyja mellé, ő pedig álmodott. Először álmodott a madarászról és a fájdalmasan megsemmisülő fejéről.
Az anyja, a kifogástalan modorú úrinő megtanulta az alázatot és a megadást az első pár hét alatt, míg hasfájósnak hitt csecsemőjét próbálta nyugtatgatni az éjszakai felsírások között. Ez sehogy sem illett bele a világába. A gyermeknek nem volt oka sírni, mégis fél éjszakákat sírt. Végül feladta és hagyta hogy a férje rendszeresítsen egy jó matracú másfeles ágyat a kisszobába, hogy azon aludjanak, ő és a gyermeke. A férje sosem állhatta a gyerekekkel járó macerát.
A kialvatlanságtól aztán ingerlékennyé vált és hirtelen haragúvá. Szerencsére Andis féléves korára elmúltak az éjszakai sírások. Mindenki bólogatott, hogy hasfájós volt, csak az anyja tudta, hogy ez több volt, mint hasfájás.

András szerette a feladatokat. Na nem a sajátjait, sokkal inkább a máséit. Szeretett a klasszikus értelemben segíteni. Ő biztosan észre vette ha a homokvár statikailag hibás volt, még mielőtt az összedőlt volna, és botocskákkal megerősítette a falát, különösen olyankor, ha a várat nem ő építette, hanem csak elhaladtak a játszótér mellett, lehetőleg esős reggeleken. Ő tolta a sámlit a Lencsi alá, hogy elérje az asztalon vagy a polcon biztonságba helyezett de hőn vágyott tárgyat. Vagy a megfelelő ragasztót tette az öccse asztalára, mikor az nekiült a papírrepülőjét feltuningolni az apjuk repülőgépes francia kártya paklijából kivágott képekkel. Titokban figyelte ahogy kis segítségei célba érnek gondos segítő megmozdulása, és boldogan fogadta mikor forróság öntötte el a szívét látva a megsegítettek örömét és fellendülő tettvágyukat. Ez volt a kedvenc időtöltése. Ha ilyesmit csinálhatott, nyugodtabban aludt. Bár erre az összefüggésre csak sokkal később figyelt fel, mikor az utolsó pszichológusa percre pontos naplót kezdett vele íratni. Hónapokig nem történt semmi, és már a nőhöz sem járt, mikor egyszer összeállt a fejében a kép. Bizonyos tettek nyugtatják, más tettek rontják a helyzetét. Az egész rendszerbe nagyon zavaró volt az a pár rosszulléte, mert azokat a rossz reakcióhoz sorolta. Orsinak mutatta éppen a naplót, mikor ez összeállt.
-Mi van, ha nem is rossz, hogy sokkot kapok? -viccnek szánta, de aztán nem mosolyodott el mégsem.
-Hogy érted?
-Nem is tudom, hogy nem vettem ezt eddig észre. Biztos mert a rohamos napokat eleve kihúztuk. -felpillantott Orsira. - Szóval ha megnézed, látszik, hogy azokon a napokon sokkal ritkábban van rémálmom, vagy ha van is nem riadok fel. Szóval nem olyan heves.
-Azt mondod, hogy amikor érezted ezt a fej torzulást, akkor utána nyugodtabban aludtál?
-Igen. Tulajdonképpen igen.
-A laborosok kellően körbejártak, hogy elhiggyük, hogy fizikai oka a tüneteknek nincs. Ha megnézed az eseményeket akkor mit találsz?

-Valami jó, vagy fontos. Inkább jó.

-Nem jó cselekedetek ezek azért. -Orsi összeráncolta a homlokát. - Gondolj csak a Kupecre.
-Nem. Mégis, valahogy jó tettek.
-Mindig utáltam ezt a jó cselekedet dolgot, mert sosem tudhatod valójában.
-Tudom, hogy nem... Mégis.
-Oké. - Orsi odahúzta a hokedlit András elé a konyhába. Elvette tőle a teát és komolyan megnézte magának. - Csukd be a szemed és olyan aprólékos pontossággal idézd föl azt a fej érzetet amilyen aprólékosan csak tudod. Oké.
-Oké. - András igyekezett, próbálkozott, bár nem érezte hogy többet sikerül elmondania mint eddig.
-Az égésnek nem ilyen a gyógyulása. - szólalt meg végül Orsi.
-Nem?
-Nem. Az égés nedvedzik, aztán viszket és közte hosszan fáj. Szabad levegőn jobban gyógyul, mint kötözve, és az nem indokolná a látószög változást. Gondoltál már erre?
-Csak az álom miatt gondolom az égést. A lézertekintetű madarász miatt.
-Oké. Akkor azt most tegyük félre. Van a jó cselekedet és ez a fej dolog. Fejérzet. Jó? Hívjuk fej érzetnek.
-Jó.
-Ha eltekintünk attól, hogy az álom alapján égés, akkor mihez hasonlít?
-Nagy. Vastag. Nehéz. Túl nagy.
-Levegőt rendesen kapsz?
-Igen, azzal nincs baj. A szemem van máshol.
-Máshol van a szemed? Nem a látószöged változik?

-Az nem ugyanaz?

Orsi felállt majd leült. - Ez látószög változás pl. A szemem a fejemen ugyanott maradt.
-Akkor inkább az igaz, hogy nagyobb a látószög azt hiszem. Többet látok. Szélesebben.
-Szélebben. Nagyobb a távolság a szemeid között. - Orsi elgondolkozva ivott bele az Andris kezéből korábban kivett csészébe. - Érdekes. Lehet hogy valami állattal azonosítod magad ilyenkor?
-Nem tudom. - András nem akarta megzavarni az ihletett pillanatot.
-A madarász! Lehet hogy ez valami madár fej? Hú, András. Lehet hogy valami madárrá alakulsz belül! Griff? Hm? - nevetett. - Na ezt körbe járjuk legközelebb. Keresek ehhez való légzéseket. - mondta és vissza adta a csészét Andrásnak.

Percell-Flórné Zsófia


Este a komódjánál állva  nézegette a naptárat. Barátkozott a gondolattal hogy ismét jönnek az ukrajnai hetek. A jól megkomponált állófogadások és hibátlan külsejű nők és gazdag és befolyásos férfiak szemléi. Az arcoskodás és szigorú szabályrendszer ideje. Zsófi a határtalanságot szeretett volna és világbékét, persze. E helyett szülői nyomásra hozzáment a Percell-Flórhoz, aki sietve külföldre távozott. Nem lett volna ez rossz, persze, ha neki van kedve kelet-Ukrajnához hosszútávon. De nem volt. Két év után végül is Jóska  hazaengedte, ha már elválni nem akart. Az egyezségük úgy szólt, hogy évi 4 hónapra kiutazik hozzá és abban az időben teljes ragyogásában mutatkozik, mint a felesége.
Bement a szobába és elővette a fiókból a jegyűrűjét. Felhúzta és nézegette a kezén.
Az Erdész Jóskát is ismerte gyerekkora óta meg a Percell-Flórékat is. A Jóska unalmas okostojás volt, amolyan sunyi, hátba támadós gyerek, akinek sosem volt elég ereje szemtől szembe harcolni, de még vitatkozni sem. Zsófi meggyőződése volt, hogy ha nem abba a családba nő fel, sokkal jobb ember lett volna belőle. A Percell-Flórékat is ismerték jól, mert ők meg klasszikus uzsorás família voltak. Zsófi szüleinek kis ABC-jük volt, az Erdészéknek temetkezési biznisze, a Percell-Flór meg kölcsönöket adott és kocsmái voltak. Aztán a rendszerváltás után az öreg Erdész Józsi bácsi addig tekerte a dolgokat az öreg Percell-Flórral, míg az besétált valami Erdész építette csapdába és nagyon rá nem szorult a Józsi bá hosszan tartó jóindulatára. A Jóska azt mondta annak idején, hogy nem pénzről volt ott szó. Végül a két jó hírű öreg úr megegyezett, hogy a Erdész kisebbik fiát, a Jóskát a Percell-Flór a nevére veszi. Hogy hogy vitték ezt át a hivatalokon Zsófi sosem kérdezte meg. Az ilyen kérdéseknek nem volt értelme feléjük.
A Hárdész Jóska immár mint Percell-Flór József ment el a szalagavató bálra, ahol sikeresen összeszedte a már akkor is a furákra bukó Zsófit. Jártak kicsit, de Zsófiban sokkal nagyobb volt a kíváncsiság, sem hogy gyorsan hozzá menjen az első jó partihoz.
Ahogy a gyűrűt nézegette újra emlékezett a Jóska esetlen kívülállására ott a bálon. Valószínűleg rangján alulinak tartotta elmenni, de kellően meg volt rogyva az identitása a névváltás miatt. 15 éves volt, mikor az örökbe adás történt és bár sosem lakott a Percell-Flóréknál, csak mint örökös volt jelen a névsorban, de még így is ütött rajta az apja döntése egyet.
Zsófi kedvelte azt a kicsit zavart fiatal Jóskát. Elviselte a hat évvel későbbi nagyvilági menőt játszó vidéki uzsorást aki lett. De egyre nehezebben viselte a kelet-európai maffiózót akivé lassan kifejlődött.
Érettségi után voltak, pár héttel a nagy szakításuk után, mikor Jóska megjelent náluk és kihívta a kocsijába beszélni. Aztán mentek pár kört, míg Jóska beszélt. Aztán náluk kötöttek ki valami ürüggyel. A lakásuk tele volt drágasággal. Kínai porcelánok, ezüst étkészlet, ami csak kell. Kertész és takarítónő. Jóska győzködte hogy menjen hozzá, ő meg csak kacérkodott és hagyta tekerni és pedálozni, pedig tudta hogy eszében sincs hozzámenni.
A Jóska egyszer csak megállt, jól megnézte Zsófit, majd elindult a lépcsőn az emeletre. A lépcsőfordulóban álló hatalmas kínai porcelán szájára fogott. Derékig ért neki a hatalmas tárgy. Úgy fordult hátra megcsillantva az a kis gonosz mosolyát, amit azóta tökélyre fejlesztett. A porcelán lassan billenve indult meg lefelé. Zsófi elámulva nézte ahogy megdől és elindul lefelé, aztán a szőnyeggel borított lépcső élén megpattan és gyönyörű ívvel zuhan Zsófi lába elé a márványpadlóra.
Az a porcelán drágább volt, mint a szülei háza. Jóska pedig nem tágított a saját verziójától, miszerint veszekedés közben Zsófi indulatosan lelökte a vázát.
Tekergette az ujján a gyűrűt. Emlékezett a porcelánra, annyi órán át nézegette a katalógusokat, hátha talál különbséget a sok szörnyes-sárkányos kínai között, és kiderül, hogy hamisítvány. Valójában sosem reménykedett. Tudta, hogy végül hozzá kell menjen Jóskához. Ukrajnát nem szerette, de a sok sötét, keserű, arcot szerette akikkel Jóska tárgyalt. Mindben ott terpeszkedett a reményvesztettség. Kicsit mind halott volt már életében is.
Zsófi unatkozott, ezért iskolát keresett magának. Végül kórboncnok lett, emberszeretetből. Remélte, hogy ha nem szül, Jóska végül elválik tőle. De nem így történt. Jóska szomorú volt, aztán dühös. aztán jól megverte, aztán előállt a szerződéssel.
Zsófi első évben még meglepődött a férje hevességén amivel üdvözölte háromnegyed évnyi távolság után. Másodjára igyekezett kiélvezni. Ajándékok nem voltak. A tőle kapott ruhákat és ékszereket amikben abban a három hónapban pompázott mind ott kellett hagynia. Cserébe nem firtatta senki kivel, mivel tölti az idejét Budapesten a fennmaradó 8 hónapban.
Levette a jegyűrűt és visszatette a fiókba. Babrált kicsit a komód tetején felhalmozott tárgyaival, hogy elcsendesítse a gondolatait. Kényelmesebb lett volna ha már péntek lenne. Akkor csak elindulna az éjszakába és kimosná magát valami jólelkű különccel.
Kinyitotta majd becsukta a takaros dobozban ott fekvő kis gravírozókészletét. Mellette pár mintázásra váró kis csontgyűrű. Egy széles tálban összetekerve hosszú lánc pihent. Az után nyúlt és szeretettel kibontotta a szál végét. Az utolsó után fűzött még pár szemet a hétvégén elkészültek közül. Igazán szép munkát végzett rajtuk. Ez az utóbbi pár darab a hengeresre csiszolás után leveles mintát kapott. Csipke szerűen áttört levelek terelték el a figyelmet arról, hogy a hosszú hosszú láncon megannyi emberi farokcsont sorakozott.



Barlangmély 

-->

Tipikus családi ház volt a hatvanas évekből, amit az öreg parasztházak elé építettek az utcafrontra Két ablak az utcára nézett, ahogy kell, a ház mellett kocsibeálló, mögötte a kis kert, nyugággyal berendezésű kicsit megkopott tucatház. Pár gyümölcsfa, egy fenyő, ahogy kell. Mozgásérzékelős lámpa az ajtó felett. Fehér szőrcsimbók közepes méretű kutya ácsorgott a kertben. Vászja megtorpant. Nem szerette a kutyákat.

-Tied?

-Á. Apámé. Nagyon öreg juhászkutya. Szinte vak, az orra sem túl jó. Most azon gondolkozik ki lehetsz te.

-A szüleiddel laksz?

-Ja? Nem. Albérletben lakom, de a ma estét elkérte az egyik. Tudod hogy van ez. Bementek.

Bent mikró búgott a tv hangja mellé. Valami pörkölt szag, kis matatás hangjai.

-Pali?

-Szia anya.

-Csókolom. - Vászja elnyomott egy mosolyt még mielőtt kivirágzott volna. Nem szokott semmilyen korú nőnek csókolomot köszönni. De ez a ház ez a hang csókolomot kívánt.

-Nahát. - lépett ki a Pali sovány, tréningbe burkolt anyja a konyhából. Pár foga hiányzott. A markából szotyizott. - 'szittem a Lali az.

-Ő..

-Vászja. - nyújtott kezet aztán látva a nő zavart bénázását ahogy a szotyimagokat a zsebébe próbálja tuszkolni, segítségkérően Palira nézett.

-Ő Vászja, ő pedig az anyám. - egyikről a másikra mutatott aztán megindult a ház vége felé. - Szuper. Erre gyere... Vászja... - a sötét folyosón besötétedett olajképek sorakoztak. Sötétre pácolt ajtók között haladtak egyre hátrább. - Miféle név ez?

-Sajátos. - Vászja belépett Pali birodalmába.

A szobát körben sötétre pácolt dobogó szegélyezett, rajta vastag szőnyegekkel, szivacsokkal és párnákkal. Alacsony asztalkákon és fali polcokon vízipipa, gitárok, tabla, konga, didgeridoo, pánsíp. A falakon nagy batikolt kendők és ugyanazon kéztől származó akvarellek. Minden képen enyelgő alakok voltak. Az ablak alatt a sarokban bevetetlen magaslábú ágy, fölötte kis polcon olajok és aromák takaros rendben. A ajtó belső oldalán életnagyságú poszter az emberi csontokról és pár izomról. Vászja elismerően füttyentett.

-Fülledt nálad az erotika.

-Á nem. - Pali úgy állt a szoba közepén mint egy karmester a zenekar előtt. - Csak szeretem jól érezni magam. Ha már hazajövök, legyen az egy nyaralás.

-Ja persze, nem itt laksz.

-Tudod a szekrényekben tartom az elődeid lenyúzott bőrét. - pacskolta meg a dobogót jelentőségteljesen. Az arca elkomolyodott. Annyiszor ijesztgette a legközelebbi barátait, hogy most ezzel a vágyott idegennel elragadták a rutnok. A csend megkeményedett.

-Mi van? - Vászja nem ijedt meg, de érezte hogy válaszút előtt van. Vagy megijed és most rögtön hazamegy, vagy állja a sarat és valami komoly kalandban lesz része. Mint általában, most is könnyen döntött. - Szeplős vagyok. Nem éri meg a melót.

-Pali elmosolyodott. - kicsit belepirult, szeretőit is ijesztgette már, de sosem szex előtt – Bocs. Csak néha kiszalad belőlem az állat. Muszáj kicsit megijesszelek, hogy működjön a kémia.

-Ez neked ilyen laboratóriumi dolog? Inkább gyere közelebb s nézd meg magad milyen egyszerű.

Széttárta a karjait, hagyva a táskáját a földre esni. A kabátja szétnyíló szárnyai alatt szinte párolgott a teste. - Fegyvertelen vagyok, próbáld ki.

-Ülj fel ide és mesélj. - mutatott a dobogó egy pontjára Pali majd vetkőzni kezdett. Vászja is ledobta a kabátját cipőjét és törökülésbe felült a megjelölt helyre. A szavak, amik folyton megtöltötték a fejét most szinte cserben hagyták. A történetek kibomlottak mint valami szőnyeg és ő pont olyan kíváncsisággal hallgatta a saját szavait mint Pali, az elbűvölt hallgatóság, de a történetnek valahogy nem lett veleje. Míg Vászja beszélt, Pali bekapcsolta a fűtést, vizet forralt a sarokba rejtett vízforralóban, meggyújtott pár gyertyát és átöltözött valami könnyű nadrágba. Vászja beszélt. A története elveszett a párnák és textilek redőiben, a padlót borító hajópadló erezetében, végül elhallgatott. Pali ott állt kevesebb mint karnyújtásnyira előtte és várt. A szája sarkában kis mosoly játszott.

-Olyan mikor beszélsz, mintha hiányozna valami a világból, és azzal, hogy beszélsz rámutatsz erre.

-Akkor ez nem túl kellemes. - Vászja már nem akart többet beszélni.

-De nagyon is vonzó. - benyúlt Vászja mellett a párnák közé és egy furulyát vett elő. - Beszélj. - mondta majd fújni kezdte halkan, finoman.

Vászja próbált beszélni, a maga megszokta módon, de sehogy nem kerekedett értelmes mondata sem.

-Nem megy. Talán majd máskor. - nem ezért jött.

-Meséld máshogy. - Pali kicserélte a furulyát pánsípra. - Mesélj a kezeddel.

-Mint egy pantomimes?

Pali egészen közel hajolt, egyszerre volt nagyon vonzó és nagyon ijesztő, a fémesen kopogó lábaival és szikár széles vállú felsőtestével valami gonoszkás éllel a szemeiben.

-Mesélj úgy, ahogy nekem mesélnél. Most úgy mesélsz, ahogy a barátodnak szoktál.

Vászja leszállt a dobogóról.

-András nagyon sokat tud rólam olyasmit amit más nem, és rengeteg dolgot nem tud amit rajta kívül szinte mindenki. Téged nem ismerlek.

-Hát akkor éppen ideje hozzákezdened. Mindjárt reggel és akkor véged. - Az arca komoly maradt, csak a szeme nevetett.

Vászja azon kapta magát, hogy hamarosan a pánsíp fújtatásának ritmusára kezdett lélegezni. Aztán elindult a keze, hogy bejárja Palit, aki szeme vidáman csillogott a pánsíp fölött.

Már Vászja felett volt, kezei keményen fogták Vászja felhúzott térdét mikor elkapta ismét az ördögi érzés és megvillantotta magából az állatot. Az ütemen nem változtatott csak behajolt Vászja fölé és összeszűkült szemekkel torokhangon morgott neki. A mozdulatai egyre durvábbak lettek, a torok morgás halk volt és reszelős. Vászja szeme kinyílt és bár a keze nem váltott ütemet a farkán a gondolatai eltávolodtak az élvezettől.

-Mi ez?

-Félsz? - Pali hangja suttogás volt két lélegzetvétel között.

-Kéne?

-Nem.

Még egyet lökött rajta mielőtt elélvezett, aztán megtámaszkodott Vászja feje mellett. - Nem kell. Csak tudod az ösztönök. Vászja nézte aztán keze ütemet váltott. -Olyan ismerős vagy nekem. Olyan mint egy gyerekdal amit sokáig nem hallasz, de mikor meghallod belefacsarodik a szíved. - pár mozdulat és elélvezett.

Ott feküdtek a dobogón egymás mellett.

-Jó ez neked gondolom, hogy ijesztgeted az embereket.

-Csak a barátaimat szoktam, mert ők...

-elbírják. - Vászja nyugodtan nézegette a hanyatt fekvő Palit. - Köszönöm. Majd visszaélek vele alkalom adtán.

-Mit?

-Jó neked ez?

-Jön, mint a fing, mint az ásítás. Jön és kész és nem lehet visszatartani sokáig. Lehet vele bénázni, hogy visszatartod, hogy elnyomod, de attól még ott van. Úgyhogy ha nincs veszély kiengedem.

-Mindig fölül vagy?

-Fiúkkal mindig.

-Lányokkal nem?

-Lányokkal mindenféle van, de a legjobb hármasban.

-Ah.- Vászja elmosolyodott és újra a mennyezet foltjait nézegette Pali arcéle helyett. - Az még nem volt.

Sokadik reggel volt már mikor együtt zötyögtek a buszon, a párás reggeli szürkületben. Túl voltak egy kávén és egy kis könnyed örömön már. A válluk egymásnak nyomódott a buszon ülve.

-Igazából rühellem ezt.

-A reggeli buszozást?

-Azt hogy ijesztgetek. Olyan gáz. Nem haragszom én senkire, komolyan. Majdnem bárkivel tudnék ordasakat szexelni, pedig már nem vagyok kamasz. Tényleg jól csinálom. Frankó a zene is, az is jól megy, de az is akkor jó, ha hallja valaki, pláne ha megkíván tőle. Frankó. De ez, basszus, ez minek?

-Doki?

-Ja ne már. Majd bogyókat fogok szedni meg dilidokihoz járni, mi?

-Hát akkor?

-Nem tudom.

-Van még ezer módszer.

-Jah.

A busz bekanyarodott a végállomásra.

-Én metróval... - Vászja orra megvörösödött a hidegtől.

-Én gyalog, kösz. - kezet fogtak. - Akkor majd beszélünk... - Azzal elgondolkodva megindult az EZO ház felé. Vászja egy kicsit még toporgott a mozgólépcső tetejénél, aztán elővette a mobilját.

-Hello. Futás van?

-Aha. Mondd. - András mellett süvített a szél.

-Kéne a lélegeztető csajszi száma.

-Jaj ne. Elkaptad? - aztán elnevette magát.

Vászja is belenevetett a telefonba.

-Nem, csak egy barátomnak lehet hogy segítene.


"B" oldal

-Gyere csak. Nem leszek hosszú. - Mondta a Kappai egy naposabb délelőtt, miközben a nappaliját kitöltő sár-barna bőrkanapéra mutatott. Pali sietve jött hátra az EZO-Házból a Kappai lakásába miután rácsörgött az öreg. Úgy jött, ahogy volt, talpig fehérben, ahogy a kuncsaftokat várta.
-Kösz. Igen. - leült, de nem dőlt hátra.
-Az van Palikám, hogy nem jönnek az ügyfelek. Illetve beesik egy egy, de nem jönnek vissza. - sóhajtott. - Ugye.
-Ugye. - Pali hátradőlt. Készült már erre.
-Az a tényállás Palikám, hogy jobban jártam veled amikor még csak kint szórakoztattad a várakozókat a reciben.
-Igen. Tudom.
-Kár volt beléd az az iskola meg a várakozás. - sóhajtott újra és vaskos karjait összefonta. - Most mondd meg Te, mit csináljak veled.
Pali nézte az öreget, akit ugyan születése óta ismert, és aki mindig rendes volt vele, ő mégsem bírta. Nézegette vaskos ujjait, széles tokáját ahogy elterpeszkedik a kanapéján.
-Hát jól van. Akkor adjon egy hónapot, hogy találjak valami mást. - felállt. - Mehetek?
Az öreg várt egy kicsit, méregette Palit aztán vágott egy keserű fintort. - Nem örülök, fiam. Legyen úgy mint rég. Ülj vissza a recepcióba. - bólintott. Pali is bólintott. Kicsit meg is könnyebbült, hogy nem az utcára kerül rögtön. Aztán már a szobaajtónál volt mikor meghallotta a Kappai hangját.
-Aztán fiam ne merészelj ilyen grimaszolni meg bőcsködözni nekem, mert kénytelen leszek komolyabban helyretenni.
Pali megfordult, lassan, mint valami robot. Érezte ahogy a figyelme ráközelít az öregre. Értette is meg nem is, hogy miről beszél.
-Ne, te ne. - ingatta a fejét a Kappai és öregesen feltápászkodott a kanapéról. - Mehetsz.
Pali kiment. Vissza kopogott a a szobájába, felült a masszázságyra és nézegette a falon takarosan csillogó anatómiai posztereket.
-Valóban. - gondolta. - Vissza nem jön senki. - Eddig azt gondolta hogy annyira kezdő, és annyira groteszk lehet, hogy kell egy rutin, egy hírnév és egy magasabb szintű tudás ami majd kitermeli azt a kört akik furasága ellenére is szívesen jönnek. De ahogy a Kappai beszélt, az egészen mást sejtetett.
Délután beesett egy fickó, akinek helyre kellett tenni a vállát, de más vendég nem jött. Négykor összepakolt és hazament az albérletbe. Kivett két sört a hűtőből és az egyiket letette a hevesen gépelő Fricc keze ügyébe.
-Mifa'? Itatsz? Pill és figyelek. - Fricc kócos volt és sovány. A póló alatt is látszott minden csontja.

Pali leült az öreg fotelba és levette a protéziseket. Nyújtózkodott egyet és békésen megvárta míg a lakótrsa befejezi a kódsort.
-Nah? -Perdült meg a székkel Fricc és meghúzta a sört. - Hallgatlak.
-Ha te kuncsaft lennél, ahogy voltál, jönnél újra?
-Nem.
-Nem. - kortyolt egyet, olyan váratlanul érte a tömör válasz.
-Ha nem ismernélek már egy ideje, ha nem tudnám, hogy jó gyerek vagy kurvára összefosnám magam mindig mikor ilyen vagy... mint most is. - beleivott ő is, aztán a szeme körbeszaladt a szobán. - hol a cigim?
-Jaj ne már. - Pali fintorgott. - Szobába ne.
-Ne fenyegess.
-Nem teszem.
Néztek. Pali Fricre, Fric a fotel előtt egymás mellett fekvő lábakra.
-Milyen vagyok most?
-Olyan fenyegető. Pedig... - kortyolt. - pedig tudom hogy nem. Mégis. - ráncolta a homlokát egy kicsit a szavakat keresve. - Bea azt mondta olyan vagy amikor figyelsz mintha valami sötétség emelkedne mögötted.
-Hú. Horror live! - Pali próbálta lazán kezelni a hallottakat.
-Mikor úgy komolyan odafigyelsz, mint most is, olyan az arcod, hogy ha nem tudnám, hogy a monitort is így nézed warcraftozás közben azt hinném valami durva bajod van és menten kibelezel azzal a sörnyitóval.
Pali gyorsan lerakta a nyitót.
Hallgattak.
-Azt hittem csak akkor ijedeztek mikor ijesztgetlek.
-Faszt. Az a vége.
Fric komoly maradt. Pali vigyorgott.
-Faszt. A vége az lenne ha valakit valóban, indulatból akarnék megijeszteni.
Újra csend lett.
-Mint a Berekit negyedikben?
Pali kérdőn vonta a fel a szemöldökét.
-Amikor majdnem kikaptunk kéziben és te beálltál a kapuba védeni z utolsó negyedre.
-Mi volt? Védtem, de basz, egy se ment a kapu közelébe sem.
-Olyan dühös voltál... vicsorogtál. - Fric a sört nézegette úgy beszélt. - Ha én vicsorognék így röhejes lenne. A Bereki az utolsó gólpassz után konkrétan bepisált.
-Lement a pályáról, arra emlékszem.
-Rosszul lett, ja. Kint sírt is. Mondjuk becsületére legyen mondva nem szólalt meg.
-Bemosott a kis Ladónak.
-Persze mert az rámeredt a gatyájára.
-Hm.
-Ilyen vagy. - kiitta a sört és letette a lábak mellé. - És a másik oldalon, ha csak úgy vagy a világban, úgy magadnak, zenélsz vagy nagyobb társaságban vagy, vagy mondjuk kinéztél valakit akit ruha nélkül is megismernél, akkor egészen más vagy. Olyankor mint ha nem is ugyanaz lennél. Igazán az az arcod amit hosszan ismerem és azért hívtalak ide albiba. És így is van, mikor házibuli van akkor annyira jófej vagy.
-Ezért van heti két házibuli?
-Többet nem bírok.
-Nem haverkodnék magammal.
-Dehogy nem. - Fric vigyorgott. - Van benned valami ami miatt benyeli az ember a sötét oldaladat is.
Pali biccentett. Iszogatta a sörét és emésztette a hallottakat.
-Kösz. Tényleg kösz. Ez sok dologra magyarázatot ad.
-Nincs mit. Bár kissé cidri volt ezt így...
-Hm. Alsós koromban vertem meg utoljára bárkit is. Azt hittem a protkók miatt.
-Áh. - Fric őszintén elnevette magát. - A lábaid csak még palisabbá tettek. Hülyén hangzik ez, de annyira hozzá tartozik...
-Oké. Oké. - Palinak ezen a ponton lett elég neki. - Oké. Akkor most lefekszem és megálmodom hogyan tovább. - Felcsatolta a lábait és kislattyogott a saját szobájába, végigvágódott az ágyon. Az utcai világítás éppen bekapcsolt. A villamos felhallatszott. Minden úgy volt mint máskor, csak ő érezte meg az árnyat maga mögött.


Zsófi

Sötét lebuj volt.Az imbolygó alakok csak szörnyek emberinek szánt de elrontott, lassuló körvonalának látszódtak a villódzó fények előtt. Pince volt régen. Szénporos egér-futotta katakomba, ami egymásba nyíló újabb és újabb termekből állt. Pultok, testek és a gyomorban kezdődő dübörgés. Zsófi nőies alakja ellebegett a többi test között. Erős sminkben, szegecsek és csipkék között feszülő arccal alig tűnt húszévesnek. Fakó fehér bőrét nem alapozó adta, és bár hatalmas ábrándos szemei naivitást sugalltak, valójában túl volt már a harmincon.

Nem először járt itt, és most is otthonosan csúszott közelebb az újakhoz, a friss húshoz, ahogy minden péntek éjjel. Férfiak és nők keveset beszélve ismerkedtek egymással gesztusok és érintések segítségével, amelyek egyre direktebbek és merészebbek lettek ahogy teltek az órák. A zene is ezt a transz szerű állapotot segítette elő, ahogy a díszletek és az italok is. Aki betért hozzájuk, a húst kereste a misztikum mélyén. Zsófiban pedig minden megvolt ehhez. Magas nőies teste, nagyon rövid haja kihangsúlyozta szív alakú arcát és hatalmas szemeit. Finom keze világított a fekete szűk pulcsi ujjvégein. Kifigyelte az új lányt, aztán mellé lépett. A keze becsúszott a lány tenyerébe. A zilált hajú, kisírtra sminkelt szemű lány meglepetten emelte fel a kezében talált kezet. Zsófi elé lépett és lassan odasimította az arcát a lány arcához. A lány mellett feltűnt egy fickó is. Ő is odanyomta Zsófihoz a arcát. A bőre száraz falevél, a lehelete édesített gyógyszereket idézett. A hangja mélyebb volt mint ahogy vékony teste alapján várható volt.

-Itt az idő a mozgásra. Gyere velem,

Zsófi nem mozdult. A férfi pedig kis szünet után tovább beszélt.

-Arany az ág odakint, fogy a jó. Késik a tavasz. Beléd beszéltem az első villamost. Habos leszel mint egy délutáni sör és én lenyalom a felesleget a csípőd ívéről.

Zsófi elengedte a lányt és kicsit eltolta a férfit. Az felemelte a mutatóujját és lassan Zsófi homlokára mutatott vele. Mikor az ujja hegye nekinyomódott a homlokának a fickó szája egy szót tátogott jól olvashatóan.

-Ébredj.

Zsófi szerette a furcsa figurákat. A lecsúszottakat nem, inkább azokat akiknek van polgári állásuk, de otthon vagy más hazafele kibontják a szárnyaikat, visszafestik a lekopott törzsi jeleket. Ez a kis fickó pont ilyennek tűnt. Idősebbnek a csapodár hirtelen ifjúságnál. Olyannak aki sokat látott de szavakat nem teremtett az élményekhez az elméje. A teste inas volt, szürkés bőre már néhol petyhüdten lógott. 

-Voltak jobb idők is. - mondta neki mikor kiléptek a pincéből. - Igaz?

-Ezek a legjobb idők. - felmutatott a kopasz fákra amiknek narancssárga körvonalat adott a sárga lámpafény. - Látod, nem hazudtam. Aranyág.

-Majdnem jó az első villamos is, csak látod ez egész nap jár.

-Nekünk az első lesz.

A szem alja sötét volt. Zsófi csak a lakásban vette észre hogy nem festett dark kellék, hanem saját, árkosan sötétedő lila karikák vették körbe a fickó szemét.

-Lukács.- vont vállat az előszobában. - Csak ennyi. Lukács. - Zsófi elnevette magát. Halkan és jelentőségteljesen mondta be az asszonynevét.

-Percell-Flórné. - majd várt egy pillanatot. - Zsófi.

-Persze hogy. - mormolgatta Lukács és levette a kabátját, aztán lesegített Zsófiét is. - Persze persze. -Végül magához vonta, átölelve a derekát. - Beszélgetünk is majd. Zsófi. Reggel. - mondta és ellentmondást nem tűrve folytatta a csókolózást ahol a középső teremben elkezdte, az ébresztő mozdulata után.

Reggel nem sütött be a nap, pedig nem voltak függönyök az ablakokon. Ajtók sem voltak a szobák között. Kopott türkiz festék levelekben vált le a falról az ágy mellett. Könyvek hevertek egy fotel mellett és négy mobil szívta fel magát egy földre dobott elosztó körül.

Lukács horkolt. Az ágynemű öreg szagú volt és foltozott.

Zsófi halkan, szinte osonva körülnézett a szobában. A mobilokon kívül nem talált semmit ami a férfihoz tartozó lett volna. Az a pár öreg bútor ami lézengett a lakásban akár lomtalanítási is lehetett volna. A könyvek borítótlan hetvenes években nyomott olcsó ponyvakrimik voltak. A fürdőben nem volt pipereholmi, a konyhában két öreg bögre és két tányér jutott az ott árválkodó egy késre és kanálra. Zsófi jól megnézte a nikotintól sárga konyhafalakat. Ismerte ezt az ízt. Visszaosont a szobába és kicsit felsikoltott úgy megijedt az ágy szélén ücsörgő halott sápadt férfitól.

-Zsófi. - mondta. - Cigit?

-Nem. Kösz. - Zsófi lassan öltözni kezdett.

-Pedig. - rágyújtott a zsebéből előkotort gyűrött cigire. - Van neked valamim. - megvárta míg Zsófi ránéz. Lemutatott az ébredező farkára aztán rámutatott az éjjeliszekrény fiókjára. Zsófi nyugodtan nézte. Ismerte az ilyen alakokat és valahol mélyen kedvelte őket. 

Biccentett aztán míg Lukács előhúzta amit a fiókban tartott ős befejezte az öltözést.

-Előbb én, aztán az ajándék. - mosolygott. Az arca csupa ránc volt. A lila karikák még sötéebben ölelték körül a szemfehérjét. A cigit fogó kezében CBA-s zacskóban egy teniszlabda nagyságú tárgy volt gondosan becsomagolva.

Zsófi odalépett elé és megsimította a borostás arcot.

-Mi történt veled?

-Mindent láttam.

-Azt hordod a szemed alatt?

-Nagy tüzeket raktam, hogy ne fázzak, tudod. Aztán tovább fáztam. Aztán elindultam és most itt vagyok, de a tüzek ott maradtak belül, és az - átadta a csomagot - az füstöt csinál.

Zsófi átvette. Elkezdte kinyitni.

-Előbb... - Lukács megfogta a kezét. Finoman, Alig ért hozzá. - Tudod. Mondtam. Reggel beszélgetünk. Te meg én. De előbb...

Zsófi leült elé a földre és onnan nézett fel rá. Eldöntötte hogy végigcsinálja, mert ez a fickó is megért volna egy regényt. A gondolattól újra elmosolyodott.

-Remélem nem fogsz a késem alatt kikötni egyhamar, Lukács.

Lukács szeretettel nézte őt azokkal a túlvilági szemeivel. 

-Hehe. Nem. Ne félj ettől. Csináld jól, aztán elmondom mi az ajándék és ki küldte.

Zsófi nem kérette magát tovább, de amikor végzett, és Lukács keze is elengedte az ágyneműt, mikor mindketten kaptak már levegőt újra maga elé vette a kis csomagot. Lukács újabb cigiért nyúlt.

-Neked vettem. Cigi helyett. Ő adta rá a pénzt. Úgyhogy megvettem neked, mert ő, tudod, ő szeretné ha ennél ilyet. 

Zsófi egyre vidámabban húzta elő a zacskóban bujkáló gránátalmát.

-Ez most komoly? Vettél egy gránátalmát és nekem adod?

-Neked vettem. Zsófi.

-Nem is ismersz.

-Nem. - megnyalta a száját. - De tudom milyen vagy.

-Az nem ugyan azt jelenti? - Zsófi felállt. - megpucolom. Ahogy kinézel, rád fér ennyi vitamin. - kiment a konyhába és elkezdte megpucolni a gyümölcsöt. Aztán a gondosan levágott félgömb héjba pakolta a magokat és visszament a szobába.

-Tessék. Itt a fele.

-Tudod. - lassan formálta a szavakat. - Nagyon szeretem az ünnepi alkalmakat méltón... tudod. De most csak ez van. - mutatott körbe a romos kopár szobán. - Ha akarod, ez is palota. - jelentőség teljesen a gyümölcsre mutatott. Zsófi bekapott pár szemet és élvezettel szopogatta a magokról a húst.

Míg eszegetett a férfi felöltözött. Elnyomta a cigit és kilesett az ablakon. aztán a hideg radiátornak dőlve nézte Zsófit.

-Bírlak, Lukács, komolyan.

-Én is bírlak, ... Zsófi. -aztán kiment wc-re. Zsófi ücsörgött, ette a gránátalmát, aztán meghallotta az ajtócsukódást és felpattant. Lukács elment. Hangtalanul porzott le a lépcsőn a lövésnyomos öreg házban, míg Zsófi a gangról nézte. 

Zsófi megette a maradékot. Megállapította hogy Lukács nem evett egy falatot sem, aztán vállat vont és becsukta maga mögött a lakásajtót és hazament.

Hajnalban kelt. Lezuhanyozott, hosszan folyatva a forróvizet magára. Aztán megborotválkozott minden lehető testfelületén, csak a haját és a szemöldökét hagyta meg, mielőtt munkába indult.

Már a kocsiban ült mikor eszébe jutott, hogy bár ígérte, Lukács nem mesélte el honnan szedte a gránátalmát. A sor lassan csúszott a reggeli csúcsforgalomban lámpától lámpáig. Ígérgette neki a mesét arról, hogy ki küldte. - elmosolyodott - Kedves bolond fickónak tűnt, akitől biztosan sokan megijednek. Zsófi gyakorlatilag nem félt senkitől. A munkahelyén kitett egy táblát, hogy Márton, a váltótársa ne veszítse szem elől a valóságot. Ez állt rajta:

"A test csak héj, a fájdalom és az öröm csak egy-egy állapot, és az élet csupán egy felvillanó vaku a halál végtelen masszájában."

Nem ő találta ki, de akitől hallotta jól eltalálta mi kell a kórbonctani intézet négyes számú műtőjébe. Mikor beért mindig kicsit lelassult. Bent nem sietett senki. A halottak zömében ráértek, ők is. Ez nem azt jelentette, hogy hosszan diskurálva kávézgatták volna át a napot, csupán annyit, hogy a vizsgálatokat, feljegyzéseket úgy készítették ahogy a századfordulón a boltos a könyvelést. Cirkalmas precizitással, igényes mozdulatokkal, mint valami bizarr balett lenne  2027-ben az akkori Trafóban.  Zsófi beöltözött, aláírta a jelenléti ívet és bevonult a tábla alá, megejteni az Y metszést valakin.

Gondolatai Lukács és a gránátalma körül jártak. Elméleteket gyártott a fickóról, aki valami lakásfoglalóként szerezhette az öreg lakást, és aki valószínűleg soha nem fog visszatérni oda. Zsófi szőtte az elméleteket, miközben lemosdatta a testeket. Gondolkodott a gránátalma jelentőségén, és latolgatta az esélyét Lukács újbóli felbukkanásának. Pedig nem szokott fejben hosszan időzni az élőkön. Annál többet kalandozik a halottak világában. A testek amik a keze alá  kerültek meztelenek voltak és hidegek. Ott feküdtek az acélasztalon mint megannyi regény, a papír ez esetben a test nagyon sok apróságot elárult. Gyerekkori sérülésektől kezdve, műtétekről, rosszabb évekről, hízásról, fogyásról, szülésekről, hitről és titkolt félelmekről, stresszről és rejtve maradt titkokról beszélt el mindent. Nőkről akik igyekeztek palástolni a korukat a ruhából kilógó testrészeiken, de mindent elárult a fenekük. Férfiakról akik ápolt keze elárulta hogy sosem használták még barkácsolásra sem, ám Zsófi abban is biztos lehetett hogy fiatal koruk óta nem látták a saját merevedésüket. A testek beszéltek rossz cipőkről, kihízott ingekről, dohányzásról, szexuális szokásokról. Mindenről ami immár lényegtelen. Zsófi szerette a múlandóságot. Mindig néven szólította a testeket, kedvesen beszélt velük, és akiből csak lehetett kivette a legalsó csigolyát.

A legalsó csigolya -hite szerint- átlóg az alvilágba. Mint valami apró horog ott kandikál egész életünkben az alvilág tükörfelszínén. Így minden mocsok amit az ember az adott élet felvillanó vakujában kiereszt magából az oda folyik le, meggyűlve az utolsó csigolyában. Zsófi ezt vette el tőlük, mintegy könnyebbé téve a súlyos zsákot, amit mindenki cipel.

Az összegyűrt görbe hátú nénikénél tartott mikor eszébe jutott, hogy Lukács értette a tréfát, hogy nem akarja az asztalán látni. Elzárta a csapot és a néni petyhüdt bőrére meredt.

-Honnan tudta? - Úgy érezte magát, mint aki nem érti a poént pedig  mindenki nevet.

Újra megnyitotta a csapot és megpróbálta felidézni percről percre a Lukáccsal töltött időt.

Lukács ez alatt a Móricz Zsigmond körtéren ült a villamosmegálló korlátján alig karnyújtásnyira két fiatalembertől, akik közül az egyik éppen diktált valami történetet a másiknak erős, magabiztos hangon. Amelyik beszélt kicsi volt és gyors, az a típus akiből bivalyerős köpcös kis vidám emberek lesznek a negyvenes éveikre. A másik magas volt, és jó felépítésű, kis hassal. Lukács nézte őket, különösen a magasabbat, és mosolygott magának. Míg vártak ő hallgatta a történetet és kissé ringatva magát a korláton. Aztán meggondolta magát és lependerült eléjük hogy tüzet kérjen. Azok nem tudtak adni neki és nem is foglalkoztak vele tovább. Délután volt, és az azzal járó tömeg szállt le és fel a villamosra. Lukács felszállt velük a 18-asra. Gyorsan leült az egyetlen szabad helyre és merőn nézte a sóhajtozó idős hölgyet aki mellé állt. A két fiú mögötte volt. A hölgy nyakában komolyabb aranykereszt lógott. Lukács észrevette és közelebb hajolt hozzá.

-Nahát. - mondta. - Minek ez magának?

A nő megijedt és arrébb furakodott. A magasabbik fiú észrevette Lukácsot és egy pillanatra mintha mondani akarna neki valamit. Lukács egy majom fürgeségével pattant mellé.

-Nahát. - mondta immár egészen más hangsúllyal és igyekezett barátságosan nézni. - Milyen szerencse hogy nem hasonlítasz annyira apádra.

A srác visszafordult a barátja fel.

-Mindenhol ott vannak az adósok. - a hangja halk volt, szinte magyarázkodó.

-Mint a varjak, mi? - a másik srác őszinte érdeklődéssel nézte meg Lukácsot. - Ismered az apját?

-Igen. Még régről. Még a tűz előttről.

A kisebbik srác szeme hol Lukácson pihent hol a barátjára rebbent, azt várva hogy az bevonódik a furcsa társalgásba.

-Volt tűz?

-Most van.

Lukács a szemét dörzsölgette aztán elvigyorodott.

-Még mindig csípi a szemem. - megvonta a vállát. - Mondd meg neki, - intett a magasabbik srác felé, mintha az nem állna mellette - ha éppen látod, hogy jobb lenne ha elfogadná, hogy egy szaros fekete bőrű szombat isten megfingatta. De lám van élet aztán is, ha valakinek ilyen az apja - elgondolkozott - vagy az anyja, mint az övé.

-Aztán is? - a srác közelebb hajolt. Lukács is közelebb hajolt. A szájából édeskés gyógyszerszag áradt.

-Aztán, hogy az a hirtelen haragú lekapta a fejét, kénytelen volt egy másikat forrasztott a helyére.

Beállt valami csend, valami hirtelen zárlat bennük. A két fiú rámeredt Lukácsra. Az meg csak vonogatta a vállát és a Rácz kertnél hirtelen leszállt.

András és Vászja döbbenten néztek a villamosról leugró alak után.

-Ez meg ki a fasz volt? - András arca eltorzult, Vászja egyre magasabbra húzta a szemöldökét.

-Sosem tudjuk meg.

-De mi volt ez az apámmal?

-Szerintem nem ismeri.

-De!?

-Nem. - Vászja hátba veregette Andrást. - Nem ismeri. Ez egy bolond.

András nem szólt. Aztán már a Délinél jártak mikor újra kitört belőle.

-Valaki levágta a fejem?

-Le a rohadék. Anyád meg hallgatott, mi? Jól van - vágott Vászja komoly képet - megmondom akkor én, mint legjobb barátod, hogy nincs is ember fejed.

András elsápadt. Lerogyott a bolond után megüresedett székre és nézte a tükörképét az üvegen. Aztán elővette a telefonját, mint egy holdkóros és felhívta Orsit.

-Szia, - vett két mély levegőt - most jól vagyok...

-Szia, én meg nem annyira. - aztán észbe kapott, hogy András bármennyire kedveli, nem a barátja hanem a páciense.

-Ne haragudj, csak az előbb történt valami...

-Rosszul lettél? - Orsi hangja végre felvette a terapeuta hanghordozást.

-Hol vagy? - emelte el András egy kicsit a fejétől a készüléket, amiből recsegés ropogás hallatszott Orsi hangja mellett.

-Anyáméknál. Kijöttem az erkélyre. Erzsébet körút. azt hallod.

-Ja. Jó. Volt itt egy fickó. És meg kell beszélnem veled, mert nem is tudom...

-Mi történt? 

András kereste a szavakat, Orsi várt. Vászja a még a János kórház megállója előtt kikapta a telefont András kezéből.

-Meg kell veled beszélnie. Beszéltünk egy őrülttel és vad dolgokat mondott.

-És te ki vagy? - Orsi majdnem elnevette magát meglepetésében.

-Egy másik őrült, a Vászja. - Vászja vigyorgott.

-Hello Vászja.

-Szia Orsi.

András visszaszerezte a telefonját.

-Igen.

-Oké.

-Tudunk találkozni.
-Rohamod van?
-Nincs. Nem is értem miért nincs. Csak ilyen reszketés van...Igazából nem akarlak zavarni, csak felhívtalak.
-Lehet pedig hogy jobb lenne ha találkoznánk. Mondjuk a Blahán fél óra múlva?
-Nem gond?

-Nem. - ismét kiesett a terapeuta szerepből - Anyám a tévét bámulja, az apja magával sakkozik.

-Blaha, Meki. Oké. Fél óra.

András úgy nézegetett bele időnként a Csirkeburgerbe, mintha a fél zsömle a fedele lenne, és alatta főne ki a vacsora.

-Kihült már. - bökte meg Orsi, mikor odaért.

-Szia.

-Szia.

-Mondd mi ez a fontos.

-Nem tudom, hogy az e.

-Ha idejöttél akkor az.

-Volt a villamoson egy fickó, aki azt mondta ismeri apámat a nagy tűz előttről, és hogy valami fekete isten levágta a fejem és az apám vagy az anyám egy másikat rakott a helyére.

-Mi?

-Ez. Ezt mondta. Levágta a fejem valaki és az apám és egy másikat tett a helyére. Aztán Vászja hülyéskedett, hogy nincs is emberi fejem... pedig nem mondtam neki a madaras teóriánkat.

Orsi szája kicsit tátva maradt. aztán körbenézett, mintha azt várná, hogy valaki odamegy hozzájuk.

-Van ilyen történet ám, hogy levágták a fejét és egy másikat tettek a helyébe. A világ egyes részein a kisgyerekek is ismerik.

András olyan elkeseredett arcot vágott, hogy Orsinak egészen megesett rajta a szíve.

-Ganésa.

-Mi?

-Ganésa ilyen. Hindu isten, tudod, az elefánt fejű. Az apja dühében levágta a fejét, de megbánta és az első állat fejét tette a helyére amit meglátott, történetesen egy elefántot.

-Kedves történet. - András vissza dugta a dobozba a szendvicset. Hallgattak egy kicsit aztán Orsi homlok ráncolva vette ki a szendvicset András dobozából újra.

-Nincs benne madár.
-Persze hogy nincs. Meki-burger.
-Úgy értem ebben a Ganésa sztoriban nincs madarász vagy madár egyáltalán.

-Ha lenne sem értem hogy jövök én ehhez, mikor a létezéséről sem tudtam ennek a Ganésának eddig.

Orsi előkapta a telefonját és kicsit keresgélt a neten, aztán letette András elé. A képen egy varjú húzta szekéren egy fekete bőrű isten volt látható. 

-Van olyan verzió, ami szerint Ganésa születésekor tartott ünnepségre a Shani nevű istent elfelejtették meghívni és ő pörköli le a fejét haragjában.

-Remek. Madár húzza a szekerét?
Orsi bólintott. Maga elé fordította a telefont és kikapcsolta. 

-Valamiért azonosítod magad Ganésával, szerintem.

-Szuper. -hárító, gyors válasz volt ez, amit Orsi kikapcsolt telefonjának gondos szemrevételezése követett. - Ganésa? Mi ez? Mi közöm nekem ehhez?
-Az egyik legnépszerűbb hindu isten. Jó arc. Elefánt feje van. Az akadályok elhárítója, és...

Orsi karja lúdbőrzeni kezdett, de nem mondta tovább, pedig hirtelen elkezdte észrevenni az azonosságokat. Megfogta András kezét.
-Minden rendben lesz.

Valahol a hetedik kerület mélyén, egy szeles belsőudvar sarkában, Lukács szemei felpattantak, mintha meghallott volna valamit. Lassan felemelkedett guggoltából. Eldobta a csikket, ami már rég nem égett, de még a szája sarkában pihent. Elvigyorodott és elindult a kapu felé. 

Ez vagy te

Az A38 hajó volt az egyik kedvenc helye. Persze volt ebben elitizmus is és akadálymentesítettség is. Volt benne víz és ritmus és a hajóbelsők jellegzetes ringása. Pali bút felejteni jött ide. Megfogadta hogy kedves lesz, jó fej és azt az énjét amitől lúdbőrzik egy kicsit mindenki, azt igyekszik valahol útközben elveszteni. Lábra pattant hát. Két inget húzott egymásra és arra a frakkszabású bőrkabátját. Cilindert és sétapálcát vett magához, és kis övtáskát a cuccainak.
A villamoson már kiszúrt magának egy társaságot. Vidáman kuncogó lányokat akik aztán elpirultak a lábát látva. Vigyorogva szállt le velük, majd apró kecskés léptekkel ment oda hozzájuk és kalapot emelve a régi idők eleganciájával hajolt meg előttük. A lányok nevetgéltek és hagyták hogy elvegyüljön közöttük hol egyikkel váltva pár kedves szót, hol másikkal. Óvatosan mérlegelve minden gesztust, nehogy a figyelme egy lányra összpontosuljon.
A koncert jó volt és hangos. Kimosta a fejéből az árnyakat. A lányok hajladoztak a keze között és belekacagtak a hajó tatról a vízen megcsillanó éjszakába. Ő bort hozott nekik és bókolt és könnyedén érintett meg egy kart, egy kezet, apró csókokat váltott és kacérkodásra ingerelte őket. Olyan sosem volt emlékeket idézett bennük, amiket csak elképzeltek pár évvel korábban egy-egy pöttyös könyv vagy szalagos-fürtös lányregény olvasása közben.
Három lányra jutott szétszórt figyelme, és úgy találta ez a tökéletes mennyiség. A pillanat heve tovább melengette őket a kollégium kapujáig, ahol egyetlen percnyi izgatott tanakodás után végül bevitték magukkal, lopva is kuncogva, fel a harmadik emeleti úgy nevezett társalgóba.

A kisebb osztályterem nagyságú szobában, a koszlott fotelekkel és kifakult kárpitú székekkel körberakott ping-pong asztal körül zajlott az élet. Enyhe fű szag, néhány kifli, sok tömény és sok sör sorakozott mindenfelé. Fiatal testek a székeken, fotelekben, az asztalon és a földön. Valami ricsajos mini hifiből beazonosíthatatlan zene adott fehér zajt a beszédfoszlányok köré. Palin kívül voltak még idősebb arcok, páran a sok fiatal lány között. Pár rajongó tekintetű, arcba fésült hajú fiatalember is osztotta az észt.
Pali felült az asztalra és keresztbe tette a lábait. A kabát fecskefarka szétterült körülötte. Cilinderét felfordítva tette maga elé és kimérten bele emelt két bontatlan sört. Aztán odacsalogatta a három lánykát és ott folytatta a flörtölést velük, ahol a kapuban abbahagyta.
Szembe vele egy fotelban, törökülésben egy fickó ült, aki le sem vette a szemét a három lánykáról. Nem telt sok időbe, hogy az egyiket az ölébe édesgesse. Az a fickó sem volt már kamasz. Vékony inas testét igazán divatos holmikba csomagolta. Haja csak borosta, az arca férfiasan ráncolódó. Sármos is lehetett volna, ha felszed pár kilót, és ha nem lenne valami kimondottan nyugtalanító a tekintetében.
Pali nem sokat törődött vele. A humora a fickónak jó volt, bár elég összefüggéstelenül váltott témát. A lánykával nem erőszakoskodott, hagyta had menjen minden a maga tempójában. Pali köré újabb fiatalok gyűltek, ő pedig egyre kevésbé szólt direkt egyikhez vagy másikhoz, sokkal inkább mint egy egyszemélyes színház szórakoztatta az egybegyűlteket. Bele is feledkezett ebbe a jól ismert örömbe, amit sikamlós viccek, a külön a férfiak és külön a nők dicsőítése és eközben élvezettel fogyasztott italok együttese okozott. Talán ha még egy kicsit jobban belelazult volna észre sem veszi, ahogy a fickó kivonszolja a lányt az ajtón. Talán nem is gondolta volna hogy baj van, ha a férfi nem őt nézi eközben, vállak és fejek között, pont őt.
Ügyetlenül felállt és nézett utánuk, aztán inkább elkiáltotta magát.
-Hé! Hé! Hozd vissza!
Mindenki az ajtó felé fordult. A fickó pedig kicsit elmosolyodott, mintha csak erre várt volna és úgy ahogy voltak, ahogy megragadta a lány fejét a hajánál fogva, ahogy az egyik kezét hátracsavarva tartotta maga előtt, megálltak.
-Nem hozom. - mondta nyugodt, vidám hangon. - Az enyém. Ott a többi, legelj azokból.
-Ereszd el. - Pali tett egy lépést a pingpong asztalon az ajtó felé. A kecskés járása a frakk szerű kabátban olyan bizarr volt, hogy a kis nyája kitért az útjából. - Utoljára mondom, hogy ereszd el. -mondta határozottan, bár fogalma sem volt róla, hogy mit tehetne még a lányért.
-Nem jók neked?  - bökött a fejével a háttérbe húzódó gyerekekre. - Hehe. - megmozgatta a lány fejét ahogy fogta a haját. - Cseréljünk.
Pali leugrott az asztalról és megindult a fickó felé, nem is gondolkozva hogy hogyan tovább, odament és kitépte a lányt a férfi kezéből és azzal a lendülettel maga mögé penderítette. A férfi lehajolt Pali előtt és villámgyorsan elperdült mellette, be a szobába, a lány után. Mikor Pali megperdült szembe találta magát a csapatnyi fiatallal, a lánnyal, és legelöl a férfivel aki elégedetten vigyorogva nézett rá. Mindenki szeme Palira szegeződött. Bár a neon fények és talán a hajnali óra miatt, de a fickó szeme fehérje kis csillanás volt a sötét szemgödrében. A kis csapat mégsem tőle hátrált sápasztó félelemmel, hanem Palitól. Tőle menekültek a pingpong asztal mögé. Arcukon a halálos rémület rajzolt változatos grimaszokat.A lány aki addig levegőt sem mert venni, míg a férfi megragadva tartotta, most szipogva hátrálva kerülgette a székeket, hogy a barátnői közelébe jusson. A szemében a szemében a prédaállatok rémületével nézett Palira, mintha ő fenyegette volna, nem is a másik. Mintha nem Pali ragadta volna ki a támadó karjából, hanem ő lenne a támadó.
Aztán már mind kiabált, a vigyorgó fickót kivéve aki már lendült is.
Egy mozdulat volt csak ahogy a cilindert felkapta az asztalról és mint valami vödröt a sörökkel együtt oda nyomta Pali kezébe. Majd azzal a lendülettel ellépett mellette. Pali utána fordult, de addigra már csak a hangját hallotta a folyosóról ahogy ugyanazt a mondatot ismételgeti szinte dalolva.
-Ez vagy te. Ez vagy te. Ez vagy te.

Pali elindult a hang után a folyosón, végig le a sok lépcsőn a kapuig. Rá sem nézett a halkan horkoló portásra. Az utcai lámpák fénye narancssárgára festette a fákat. Pali kibotorkált. A férfit nem látta sehol. A kezei szorosan ölelték még mindig a cilindert. A két sört kivette és letette a kapualjba, had örüljön aki megtalálja. Lesétált a villamoshoz. Leült a járdaszegélyre és mélyeket lélegezve próbált úrrá lenni a pánikon. Fejébe nyomta a cilindert aztán előkotorta a telefonját, de hiába nyomkodta a gombokat Vászja nem volt kapcsolható. Hosszan ült ott vacogva mire rájött, hogy az utolsó villamos rég elment az elsőig meg még órák vannak. Elindult hát gyalog a sínek mentén valamerre. A szeles széles utak sosem voltak teljesen kihaltak. Ő pedig, mintha egyedül lenne otthon a tükör előtt, úgy állt meg megnézni magát egy egy kivilágítatlan kirakatban. Kereste az okot, amitől ő tűnt ijesztőbbnek, és nem a halálfej forma alak, de nem látott magán semmit ami ne lett volna meg korábban is. Jelmez szerű ruha, éles, markáns vonások, tiszta acél rövid szárú gólyaláb érzetű protézis.
Sikerült az első villamosnak még a vonalon találnia, ahogy imbolyogva lassan poroszkál a sínek között. A villamos csengetett ő pedig hálásan integetett, hogy hadd szálljon fel. A vezető végül ajtót nyitott és pár fáradt arcú munkással becsilingeltek Kelenföldre.
Vászja lakása kicsi volt és rumlis. Pali csak egyszer járt ott. Emlékezett a faltól falig, padlótól mennyezetig érő zsúfolt könyvespolcokra. A sarokban álló, láthatóan napi használatban lévő futópaddal. Vászja sajátos ki nem mondott dolgai mindenütt. Ahogy várta a liftet, és ahogy a piros festékbe karcolt szövegeket nézegetve felrepült a nyolcadik emeletre egyre azt mantrázta, hogy Vászja nem fél. Vászja az egyetlen aki soha egy percre sem félt tőle. Soha.
Kopogott és várt. Aztán csöngetett. aztán kopogott. Aztán nekidőlt homlokkal az ajtónak.
-Kérlek. Kérlek. - motyogta még akkor is mikor az ajtó kinyílt és az álomtól bedagadt szemű Vászja behúzta a lakásba.
Állt egy darabig és fürkészte Vászját aki konkrétan rá sem nézett, csak levette a cilinderét, lehúzta a kabátját, kihámozta az ingekből és ráparancsolt, hogy vegye le a nadrágját és ha meg van kerüljön beljebb, tegye le magát aludni, de ha nem, akkor is fogja be a száját. Azzal ott hagyta Palit az egylépésnyi előszobában és visszamászott az ágyába.

Reggel be sütött a nap. A sok könyvtől folyton papír illat volt, mint valami könyvtárban. Vászja Pali felé fordulva feküdt és figyelte az arcát. Mikor Pali végre kinyitotta a szemét Vászja nyugodt arcvonásai nem változtak.
-Szólj ha eljött az ideje a kávénak.
-Még nem.
-Jó.
-Kösz hogy itt...
-Szívesen.
Vászja halványan mosolygott.
-Nem voltam túl kedves. Bocs.
-Nem gond. Tegnap messze te voltál a legkedvesebb.
Vászja csak nézte.
-Mit látsz?
-Inkább érzem. - felült és Pali felé fordult - Amit szoktam veled. A taszítást és vonzást egyszerre. - vigyorgott - Szeretem. Izgalmas.
-Tegnap halálra rémítettem vagy húsz koleszos gyereket azzal, hogy kimentettem egy lányt egy erőszakoskodó faszi kezéből.
-Mit érdemel az a bűnös. - bólintott Vászja, mintha mi sem lenne természetesebb.
-Nem akarom ezt. Olyan.. - hanyatt fordult, el az ablakon beáradó énytől - Olyan mintha egyre rosszabb lenne. - Kereste a szavakat. - Én nem csinálok semmit, és mégis mindenki megrémül. Addig jó volt amíg nem figyeltem, vagy amíg van valami szexis dolog...
-Amíg lenne kedved dugni.
-Igen. - Pali ránézett Vászjára. - Honnan tudod?
-Figyelek.
-El kell menjek valami dokihoz. Valami agy-kurkászhoz.
-Hm. Lehet. - Vászja a takaró redőit kezdte babrálni. - Sok válasz lehet. Ismerve téged, nem biztos hogy az agyad kemikáliákkal való elzsibbasztása jó megoldás erre.
-De valami nagyon nem oké velem.
-Ez nagyon te vagy. - Vászja felkelt és az egyik könyvespolchoz lépett. - Nem olyan ez mint Sámon haja, hogy levágják és erejét veszti. Nincs olyan sejted ami nem lenne ilyen kettős. - hátra fordult az ágy felé - Te egyszerre vagy nagyon vágyott... és itt direkt nem a vonzót mondom. És egyszerre vagy taszító is. És ennek nem sok köze van a lábadhoz, bár ha őszinte akarok lenni, ez a fura protézis olyan túlvilágivá teszi a járásod.
Pali csak leste mire jut az eszmefuttatással.
-Volt egy ilyen előadás... kik is csinálták? Ők jutottak eszembe rólad mikor először voltam nálad, és körbe matattad a szobát. Igen! - visszaült az ágy szélére és felnyitotta a gépét.
- Duda Éva társulat volt. - mondta lelkesen és mutatta a videót Palinak - Nézd meg. A Faun.
A gép az ágyon, mögötte Pali egyre sötétedő arca, mellette Vászja mosolygós nyugalma ahogy együtt nézik a bizarr modern balettet, amiben egy nő vív a benne dúló bujasággal, a mássággal ami csak valaki mellé állva látszik, a rajongással ami felzabálja és a kirekesztettséggel ami a rajongással együtt jár.
-Érted? - tette le a gépet Vászja. - Érted már mi vagy te?
-Egy különc, kicsit undorító krícsör.
-Nem. Te egy különlegesség vagy. Egy vágyott lény akivel nem lehet azonosulni teljes egészében. Akit más még csak nem is érthet meg, mert nem valószínű, hogy 20%-nál nagyobb arányban hasonlítanál bárkire.
-Ilyen vagyok mint az ... az a nő?
-Mi lenne, ha azt mondanánk, hogy te vagy a Faun?
-Mondjuk ezt ha attól elmúlik. - bizonytalanul elmosolyodott.
-Sosem fog elmúlni, de nevet adhatsz neki és megismerheted azt aki te vagy. -elgondolkozva nézett ki az ablakon. - Keressünk olyasmit amihez hasonlítasz. Valami olyan dolgokat amik segíteni megérteni milyen vagy. Nincs új a Nap alatt. Biztosan mások is éltek már át hasonlót, vagy voltak ilyen állapotban.
Felállt és lekapta a takarót Paliról.
-Te nagyon valamilyen vagy. Ha én lennék ilyen elveszett én keresnék példaképeket, akik harmóniában élik azt ami bennem diszharmónia.
-Ezt most komolyan mondod?
Vászja visszadobta a takarót Palira és leült az ágy elé a földre, így a fejük kb egy magasságban volt. -Tudod ki a faun? Milyen egy faun?
-Ilyen? - mutatott a gépre Pali.
-Ez egy interpellálás.
-Kecskelábú római isten? - ráncolta a homlokát emléktöredékek után kutatva.
-Talán a leghosszabb életű görög isten, álnéven beóvakodott Rómába és a katolikus mitológiában is derekasan részt vállal. - Vászja egyre jobban vigyorgott. - Szerintem ha elkezdenél ismerkedni vele, sok dolog a helyére kerülhetne benned.
-Te vagy az egyetlen aki soha egy pillanatra sem ijedt meg tőlem.
-Hát. - felállt az ágy elé és nyújtózkodott egyet - Akkor húzódj beljebb, hadd feküdjek vissza.
Paliban benn szakadt egy elkezdett mondat aztán elnevette magát.
-De miért nem?
-Csak. - fogta be a száját Vászja és magukra húzta a takarót.

Belső város

Pali estére összekapta magát annyira, hogy Vászjával tartson egy kis sörözésre. Belvárosi kerthelyiségben találkoztak Vászja még vagy egy tucat ismerősével. Elég sokan voltak ahhoz, hogy elvegyüljön, és Vászjától is elég távol mehetett úgy, hogy ha mégis együtt lépnének le, megtehessék.

Az ilyen helyek jellegzetes lampionos, kerti-székes bája egészen lelazította, meg az a két pár sör-unikum amit maga elé vett kezdésnek.

A szeme mindenhova a koleszban látott férfit vizionálta, úgyhogy egy idő után inkább csak a lányokat figyelte. Az amelyik ott ringatta a testét a beszélgetések morajában elvesző zenére, kezében valami borospohárral, elég bizarr volt ahhoz, hogy jobban megnézze.

Alapvetően egy kicsi, jellegtelen lány lett volna. Bölcsészes göncökben, kifesthetetlen szemmel és színtelen bőrrel. A haja valami kazalban a fejére tornyozva, és a körmein a fekete lakk foltosan kopott. De a csuklóján csörgő a kis egérkoponyákból font láncok, és a nyakában lógó átlátszó műanyagba öntött pók felkeltette az érdeklődését. Amikor Palira nézett Pali kezében megállt a pohár. Kis várakozás után inkább visszatette az asztalra. A lány pedig lehunyta a szemét és elfordult. Pali vett két mély levegőt és elmélázott, hogy mekkora az esélye hogy egy ilyen lány ne legyen magányos. A lány, mintha tudná ismét odafordult és újra felnyitotta a még olyan messziről is bántóan véres szemét. Pali nem vette le róla a szemét. Nem mozdult csak figyelte. A lány pedig odalépett elé és beleivott a sörébe. A szeme fehérje teljesen vörös volt.

-Láttalak már. - mondta miközben Pali sörére cserélte a saját üres borospoharát.

-Lehet. - Pali csak a szemét nézte. - Borra nem kéne sört.

-A hányás is csak egy ürítés. - mondta erre a lány és kedvesen elmosolyodott. - A nedvek örök körforgása a miénk. - billegett kicsit és egyre jobban mosolygott. - Még nem döntötted el, hogy tetszem e, igaz?

-Igaz. - Pali elvigyorodott, és ezzel a szóval már el is döntötte. - De szívesen megismernélek. Mondjuk táncolj velem. Aztán meglátjuk.

-Nem tudok táncolni. - Nézett végig magán a lány. - Csak így ahogy az előbb.

-Nekem meg nincs lábam.

-Van.

-Nincs.

-Hülye vagy.

-Te meg vak? - Pali felállt a lány elé és beleszagolt a hajába. Cigi és nedves föld szaga volt. Samponnak nyomát sem érezte. Kis testszag és kétféle cigaretta szagát ismerte fel.

-Nem, csak a megerőltetéstől kipattannak az erek.

-Ez inkább olyan mint ha műtötték volna.

-Jaj mindenem úgy vérzik mindig. Amikor kislány voltam anyám azt hitte vérzékeny vagyok. De nem, csak folyik folyik mindig ha alkalma van. Folyik, érted így mindenen keresztül, mint valami horrorfilmben.

-Durva. - Pali vigyorgott. - Hogy hívnak?

-Teola. Zoltán Teola. - vigyorgott.

-Mivel erőltetted meg magad?

-Eszméletlen testeket pakoltam egész délután.

Pali pislogott kettőt.

-Fura vagy.

-Te csak ne mondd másra hogy fura, te kecskelény. - kiitta Pali sörét és a magányosan várakozó utolsó unikum után nyúlt. Pali megfogta a kezét és poharastul emelte a saját szájához. Lassan beleivott úgy, hogy a lány is fogta a poharat.

-Olyan nem is tudom, buja vagy, meg ijesztő is, meg szexi is. - kacagott és elengedte a poharat.

-Hm. Teola?

-Igen.

-Engem Palinak.Falvin Pál, kérlek. - meghajolt kicsit. A lány komolyan kezet nyújtott.

-Hello.

Pali kezet fogott vele, bár még pont látta mennyire koszos a lány tenyere.

-Szia. - fogta és nem engedte. Tola nyugodtan várt. Vörös szemeit Palin nyugtatta. - Miért pakol egy ilyen gyönge lány eszméletlen testeket?

-Ezért fizetik, tudod. Ki akarod próbálni?

-Ohh. - elengedte a szurtos kis kezet és egy pillanatra megnézte mennyire lett koszos a sajátja. - Mivel jár ez?

-Alkohollal, korommal, vérrel esetleg sárral, kevéske ondóval és nyállal.

-Fáj?

-Nekem?

-Bárkinek?

-Persze. - belenézett az üres pohárba Pali mellett, felkapta és felemelte. - Na szia. - mondta és egy pillanat alatt ott hagyta Palit a kérdéseivel együtt.

-Várj. - mondta Pali szinte magának egy kis idő múlva. - Bolond lány, várj. - körbenézett, de már nem látta sehol. Vászja egy asztal mellett állt, aminél öten ültek és vigyorogva hallgatták a sztorijait. A hely tele volt emberrel, volt néhány kutya és sok bicikli. A pincérek folyamatosan szedték le a megüresedett poharakat és az emberek állandó áramlása mint a kert és a ház vérkeringése keringett az asztalok és a pult között.

-Kecskelény. - ízlelgette a szavakat. - Faun. - nézegette a kezét, aztán a lábát is. - Kecskelény. Hm. Odament Vászjához és kivárta a sztori végét.

-Add ide a telefonod, az okosabb szebb és gyorsabb mint az enyém.

-Minek?

-Rákeresek erre a faunra.

-Most? - Vászja előkotorta a telefonját. - Kecskelábú, szarvas isten a római panteonból. A pásztorok védelmezője és a nimfák nagy hajkurászója. Buja, csábító hirtelen haragú. - lebiggyesztette a száját. - A'szem ennyi.

-És ki furulyázik?

-Az pán. Pán-síppal. Tudod. - Vászja vidáman legyintett. - Badarság. A római istenek a görögökből lettek zömében. Aki Pán volt Athénban az Faun lett Rómában. - kortyolt egyet a söréből. - A'szem.

Pali matatott kicsit a telefonon, aztán visszaadta. - Páni félelem, Vászja te nagyokos, páni félelem, csak ennyit mondok. Tudod milyen?

-Minden alapot nélkülöző zsigeri PÁNIK. - elnevette magát, aztán vidáman megindult mag előtt tolva Palit a bárpult felé. Ahogy pár lépésre megközelítették, Pali meglátta a pult végében, a kuka és egy bicikli közé szorulva a lányt ahogy a összesimulva áll egy öltönyös alakkal. Az alak kissé megrogyva lassan csúszott lefelé, míg végül letérdelt Teola előtt. Arcát a lány ágyékához szorítva sírt.

Pali csak nézte őket és nem bírt szabadulni a képtől. Vászja egy kicsit ácsorgott mellette aztán inkább kért pultnál mindkettőjüknek. Mire visszaért Palihoz a kis nő és a fickó elmentek. Pali felült a kukára és láthatóan össze volt zavarodva.

-Ismered valamelyiket?

-A lánnyal váltottam két szót. Ugyanilyen fura volt az is.

-Akkor kár meglepődni.

-Azt mondta kecskelény vagyok.

-Jaj már megint ez. - Vászja elfordult. - Külön kórtermet nyitok nektek, basszus, Ganésa és Faun akik együtt söröznek a Grandinoban. - Pali kezébe nyomta a sört és visszament az asztaltársaságához.

Pali lekecmergett a kukáról. Lassan kortyolgatta a sörét úgy botorkált körbe hátha észreveszi Teolá valahol. De hiába rótta a köröket, a lány nem került elő.

Teola csak néha adott fel hirdetést, így is tele volt a naptára. Volt aki boszorkányként ismerte, volt, aki terapeutaként. Volt aki azt hitte szociális munkás, volt aki azt hitte kurva. Áron történetesen úgy gondolta, Teola valamiféle termékenység istennő domina papnője.

Fenyves Áron termékelosztási csoportvezető volt. Élete minden percének gondos őre pedig 19 éves kora óta felesége, Zita. Zita feddhetetlen életű, minta anyja volt 18 éven át Judit és Barbara nevű lányaiknak, akikből gyógytornász és védőnő lesz hamarosan. A lakásuk nett, rendes, minden a helyén, minden a maga precízen megalkotott rendjében, mint egy gépben. A gép egyik fogaskereke volt Áron, egy másik pedig Zita. De az olaj, az ő esetükben, ahogy vagy harminc másikban is, Teola volt.

Áronnak volt pár mocskos kis titka, amiket Teola gyógyítgatott. Olyan titkok amik lyukat ütnének a padlón, átégetnék az újságokat is. Olyan dolgok amiket ugyan elakar a feleség szoknyája, de attól még a férjben ott rohaszt a bűntudat.

Ha Áronon eluralkodott a megvetés önnön lénye felé felkereste Teolát aki rituálisan megszabadította őt. Áron az első alkalommal undorodott az erősen sminkelt szigorú kis nőtől, különösen mikor az ellentmondást nem tűrve elővezette a terápiája gyakorlati részét, istennőjének alkotási mechanizmusát.

-Az első alkalom ingyen volt, úgyis lesz második. - dobta Áron ölébe a zoknigombócot Teola. - Ne félj. Ha újra elkap csak gyere ide és elrendezzük.

Áron még csak a lakótelepről jött ki, már két kukába belehányt és ez nem lett jobb később sem. Öt nap múlva mégis ott toporgott a tízemeletes tövében, bebocsájtást remélve a szentélybe, ahol végre megkapja méltó büntetését és feloldozását. Arra kellett csak figyelnie, hogy a következő két napban Zita meg ne lássa ruha nélkül.

Teola szerette a bűntudatú megkeseredett embereket. Azokat különösen, akik magukat tartják a világ mocskának. Azoknak még mindig volt mit mutatni. A szomorú üzletemberek, az agresszív családapák, és az aberrációikat zugban kiélő középkorú férjek világa volt az övé. Néha, ahogy Áron és Zita esetében is, végzett magzatelhajtást is, füvekkel, mint az ükanyái. Zita bűntudta az elhajtott gyermek után úgy kivirágzott, hogy Teola újra és újra elmeséltette Áronnal a felesége megnyilvánulásait.

Áron bűnei ott lapultak minden második férfiban. Zita bűnei minden második nőben. Összeillettek végső soron. Teola pedig megadta legalább az egyiknek a feloldozást, mert igazán ahhoz értett. Megteremtette a bűntudatot és feloldotta azt. Ezért fizették.

Másik állása legalább ennyire kedves volt neki. Hétvégente hajléktalanokat szedett össze és oltott be, látott el mint szociális munkás. Kiment a helyszínekre, a ragacsos kunyhókba és huzatos zugokba. A nyomorult fekvőhelyekre és lemosott sebeket és kötözött fekélyeket, és meghallgatta a történeteket és adott magából annyit, amennyit csak képes volt.

A mocsok és a földszag, az izzadság és az ürülékszag mind olyan mélységekbe rántották ahonnan vasárnap úgy kelt fel mint egy kemény tél után kisarjadó első rügy. Tisztának érezte magát, erősnek és vitálisnak. Mindegy hogy előző éjjel büntetett e éppen valakit a mocskos gondolatai miatt, vagy egy alkoholista nyomorult földönfutónak szerzett meghitt perceket, a vége minden reggel megtisztult feltámadás volt.

Titok volt ez, hiszen titoknak kellett lennie. Nem volt a világon senki, Teola meglátása szerint, aki ésszel fel tudta volna fogni miért helyes hogy így él.

Az anyjának annak idején, mikor az első csavargót hazavitte, megetette és lemosdatta azt mondta hogy nincs gyönyörűbb a gyarlóságával szembenéző embernél. Az anyja persze azt hitte valami szekta szippantotta be. Valójában nem volt szekta, csak egy kép, ahol korommal és földel szórnak be egy nőt valami termékenységi rítus kapcsán. Egyetlen kép volt ez egy National Geographic magazinban, valamikor a kilencvenes évek elején. Teola nem tudta elolvasni a cikket mivel nem tudott angolul, és a fogászati váróból sem merte hazalopni az újságot.

Megmaradt az emlék, és annak az édes íze, hogy csak az igazán sötét mocskok után van megtisztulás élménye.

A grandiós estébe Áron úgy zuhant bele mint egy eltéved nyílvessző. A fura kecskejárású fickótól könnyen elszabadulva Teola a bárpultnál botlott a családapába aki mikor meglátta reszketni kezdett. -Gyere ide... gyere. - motyogta. A száján szinte látszott a kiáramló párlatok gőze. Teola megcsókolta, ahogy papnőként szokta és félrehúzta a pult melletti sötétebb zugba egy kuka mellé.

-Vétkeid meg bocsáttatnak, - súgta a férfinak. - csak istennőd kedvére kell tenned.

Áron arcán a megkönnyebbülés könnyei futottak végig, és lassan térdre esett Teola előtt.

A lakásban aztán szépen kikötötte Áront, ahogy szokta, és sűrű meghatározott rítusok mellett hol pengével metszett finoman a férfi lágy részeibe szinte láthatatlan bemetszéseket, hogy a bűneiről beszéltette. A metszések okozta fájdalom enyhített a bűntudaton, és ha javulást tapasztalt Teola komolyabban is megjutalmazta a férfit.

Végül az eszméletlenre fárasztott testet rágurított a gumimatracra és fellocsolta a férfit.

-Mosakodj, öltözz. Megtisztultál. - jelentette ki fölé hajolva és azzal ott hagyta.

Már a tető egyik járólapján ücsörgött dohányozgatva mikor rájött, mi nem tetszett neki ebben a Falvin Paliban, azon túl, hogy a magabiztos férfiakat kerülte. Pali magabiztos volt és kiszámíthatatlan. Kicsit azt sugallta hogy jobb mint a többiek. Teola nem tűrte az ilyen pökhendiséget. Elkélpzelte ahogy a fiút megfosztja a protézisektől és gúnyosan nevetve rajta hagyja hogy feltörölje a testével a padlót.

Megrázta a fejét.

-Ez nem méltó hozzád, Teo. - feddte meg magát fennhangon. - Ki vagyok te, hogy büntess? Ehh. - szippantott egyet a cigijéből. - Majd aztán jövök csak, Palikám, mikor lesel a magas lóról.

Percell-Flórné Zsófia története


Este a komódjánál állva  nézegette a naptárat. Barátkozott a gondolattal hogy ismét jönnek az ukrajnai hetek. A jól megkomponált állófogadások és hibátlan külsejű nők és gazdag és befolyásos férfiak szemléi. Az arcoskodás és szigorú szabályrendszer ideje. Zsófi a határtalanságot szeretett volna és világbékét, persze. E helyett szülői nyomásra hozzáment a Percell-Flórhoz, aki sietve külföldre távozott. Nem lett volna ez rossz, persze, ha neki van kedve kelet-Ukrajnához hosszútávon. De nem volt. Két év után végül is Jóska  hazaengedte, ha már elválni nem akart. Az egyezségük úgy szólt, hogy évi 4 hónapra kiutazik hozzá és abban az időben teljes ragyogásában mutatkozik, mint a felesége.
Bement a szobába és elővette a fiókból a jegyűrűjét. Felhúzta és nézegette a kezén.
A Hárdész Jóskát is ismerte gyerekkora óta meg a Percell-Flórékat is. A Jóska unalmas okostojás volt, amolyan sunyi, hátba támadós gyerek, akinek sosem volt elég ereje szemtől szembe harcolni, de még vitatkozni sem. Zsófi meggyőződése volt, hogy ha nem abba a családba nő fel, sokkal jobb ember lett volna belőle. A Percell-Flórékat is ismerték jól, mert ők meg klasszikus uzsorás família voltak. Zsófi szüleinek kis ABC-jük volt, a Hárdészéknek temetkezési biznisze, a Percell-Flór meg kölcsönöket adott és kocsmái voltak. Aztán a rendszerváltás után az öreg Hárdész Józsi bácsi addig tekerte a dolgokat az öreg Percell-Flórral, míg az besétált valami Hárdész építette csapdába és nagyon rá nem szorult a Józsi bá hosszan tartó jóindulatára. A Jóska azt mondta annak idején, hogy nem pénzről volt ott szó. Végül a két jó hírű öreg úr megegyezett, hogy a Hárdész kisebbik fiát, a Jóskát a Percell-Flór a nevére veszi. Hogy hogy vitték ezt át a hivatalokon Zsófi sosem kérdezte meg. Az ilyen kérdéseknek nem volt értelme feléjük.
A Hárdész Jóska immár mint Percell-Flór József ment el a szalagavató bálra, ahol sikeresen összeszedte a már akkor is a furákra bukó Zsófit. Jártak kicsit, de Zsófiban sokkal nagyobb volt a kíváncsiság, sem hogy gyorsan hozzá menjen az első jó partihoz.
Ahogy a gyűrűt nézegette újra emlékezett a Jóska esetlen kívülállására ott a bálon. Valószínűleg rangján alulinak tartotta elmenni, de kellően meg volt rogyva az identitása a névváltás miatt. 15 éves volt, mikor az örökbe adás történt és bár sosem lakott a Percell-Flóréknál, csak mint örökös volt jelen a névsorban, de még így is ütött rajta az apja döntése egyet.
Zsófi kedvelte azt a kicsit zavart fiatal Jóskát. Elviselte a hat évvel későbbi nagyvilági menőt játszó vidéki uzsorást aki lett. De egyre nehezebben viselte a kelet-európai maffiózót akivé lassan kifejlődött.
Érettségi után voltak, pár héttel a nagy szakításuk után, mikor Jóska megjelent náluk és kihívta a kocsijába beszélni. Aztán mentek pár kört, míg Jóska beszélt. Aztán náluk kötöttek ki valami ürüggyel. A lakásuk tele volt drágasággal. Kínai porcelánok, ezüst étkészlet, ami csak kell. Kertész és takarítónő. Jóska győzködte hogy menjen hozzá, ő meg csak kacérkodott és hagyta tekerni és pedálozni, pedig tudta hogy eszében sincs hozzámenni.
A Jóska egyszer csak megállt, jól megnézte Zsófit, majd elindult a lépcsőn az emeletre. A lépcsőfordulóban álló hatalmas kínai porcelán szájára fogott. Derékig ért neki a hatalmas tárgy. Úgy fordult hátra megcsillantva az a kis gonosz mosolyát, amit azóta tökélyre fejlesztett. A porcelán lassan billenve indult meg lefelé. Zsófi elámulva nézte ahogy megdől és elindul lefelé, aztán a szőnyeggel borított lépcső élén megpattan és gyönyörű ívvel zuhan Zsófi lába elé a márványpadlóra.
Az a porcelán drágább volt, mint a szülei háza. Jóska pedig nem tágított a saját verziójától, miszerint veszekedés közben Zsófi indulatosan lelökte a vázát.
Tekergette az ujján a gyűrűt. Emlékezett a porcelánra, annyi órán át nézegette a katalógusokat, hátha talál különbséget a sok szörnyes-sárkányos kínai között, és kiderül, hogy hamisítvány. Valójában sosem reménykedett. Tudta, hogy végül hozzá kell menjen Jóskához. Ukrajnát nem szerette, de a sok sötét, keserű, arcot szerette akikkel Jóska tárgyalt. Mindben ott terpeszkedett a reményvesztettség. Kicsit mind halott volt már életében is.
Zsófi unatkozott, ezért iskolát keresett magának. Végül kórboncnok lett, emberszeretetből. Remélte, hogy ha nem szül, Jóska végül elválik tőle. De nem így történt. Jóska szomorú volt, aztán dühös. aztán jól megverte, aztán előállt a szerződéssel.
Zsófi első évben még meglepődött a férje hevességén amivel üdvözölte háromnegyed évnyi távolság után. Másodjára igyekezett kiélvezni. Ajándékok nem voltak. A tőle kapott ruhákat és ékszereket amikben abban a három hónapban pompázott mind ott kellett hagynia. Cserébe nem firtatta senki kivel, mivel tölti az idejét Budapesten a fennmaradó 8 hónapban.
Levette a jegyűrűt és visszatette a fiókba. Babrált kicsit a komód tetején felhalmozott tárgyaival, hogy elcsendesítse a gondolatait. Kényelmesebb lett volna ha már péntek lenne. Akkor csak elindulna az éjszakába és kimosná magát valami jólelkű különccel.
Eszébe villant Lukács egy pillanatra a gránátalmával, de elhessegette a fejéből a Lukács körüli gondolatokat. Kinyitotta majd becsukta a takaros dobozban ott fekvő kis gravírozókészletét. Mellette pár mintázásra váró kis csontgyűrű. Egy széles tálban összetekerve hosszú lánc pihent. Az után nyúlt és szeretettel kibontotta a szál végét. Az utolsó után fűzött még pár szemet a hétvégén elkészültek közül. Igazán szép munkát végzett rajtuk. Ez az utóbbi pár darab a hengeresre csiszolás után leveles mintát kapott. Csipke szerűen áttört levelek terelték el a figyelmet arról, hogy a hosszú hosszú láncon megannyi emberi farokcsont sorakozott.

Terápia

Teola ellenkezett teljes erejéből, rúgott és vagdalkozott, majd mikor megfogták, úgy rendesen, már csak kiabálni maradt ereje. Az őrsön, a hatékony nyugtatóknak hála nem mondott semmit, csak amikor elé tették az összevagdosott férfi képeit tágult meg a pupillája. Elhúzta a papírt a rendőr elől és kivette a kezéből a tollat. Leírta a Lukács Gábor nevet és az időpontot kb, amikor beszéltek telefonon. Aztán visszatolta a papírt a rendőr elé.

-A telefonom a táskámban van. - mondta lassan és tagoltan, de aznap már nem szólt többet.

Az ablak előtt ácsorgott és nézte a szakadó esőt. Minden vád és rémisztő körülmény ellenére , hála a lassan kiürülő szernek, nyugodt volt és képes arra, hogy beszéljen az elme szakértővel. Másnap átvitték egy zárt osztályra, egy külön kezelt, gondosan zárt szobába. A betegápolókból nem sokat látott. Kapott egy hálóruhát és valami ételt. Délután pedig beült hozzá kis műanyag névtáblával az inge zsebére tűzve, dr. Báthory Áron pszichológus professzor.

-Üljön le, kérem, Teola. - búgott kicsit recés, szétdohányzott hangon a doki, aki kidobónak is nagy lett volna, és akinek, szomorú, táskás szemei és foltosan őszülő haja volt. Az a fajta ember akiben folyton keményen elfojtott agresszió bujkál, és aki nem tűr ellentmondást.

-Maga teljesen pálya alkalmatlan. - ült le a könnyű műanyag asztalhoz elé Teola. Felismerte ezt a típust. Kuncsaftja nem egy volt ilyen. A fickó kis mosolyt engedett meg magának, amolyan lefele görbülő fajtát. Várt. Aztán előhúzott egy diktafont és letette kettejük közé az asztalra, majd gondosan lenyomta a felvétel gombot.

-Nem én vágtam szét azt a fickót. - mondta Teola könnyedén. - Jobb lenne ezt hamar tisztázni.

-Valóban nem?

-Valóban nem.

-Ismeri?

-Nem. Sosem láttam.

-Látott már ilyen sebeket korábban?

Teola előtt felrémlett egy kép valami füves magaslaton egy oszlophoz kötözött mézszín bőrű férfiról aki szemében nincs félelem. Aki felé több hullámban záporoznak ezüstös fényű dárdahegyek, amik végül nagyon hasonló módon kaszabolják szét a férfi bőrét.

-Maga rendőr?

-Nem.

-Nem láttam.

A doki apró mozdulatokkal csóválja a fejét, mint egy magának..

-És hogy van Lukács Gábor?

-Ő saját magát vagdosta össze.

-Aha. - a doki értőn bólogatott ugyanolyan aprókat.

-És Ön? Ön mit gondol róla?

-Lukácsról?

-Akár.

-Nem tudom. Bolond.

A doki felvonta a szemöldökét és ismét ott bujkált a mosoly a szája sarkában, ami azt az érzést keltette Teolában, hogy a férfi kifejezetten jól szórakozik, és ez a beszélgetés csak egy játék amiben ők ketten cinkostársak..

-Milyennek látta?

-Sovány volt és nyugodt. - Teola csak Lukács szemére emlékezett és a hangjára ahogy azt a nevet suttogja. - Iskuina. - suttogta Teola is.

-Megijesztette Önt?

-Igen. Azt hiszem. - nem emlékezett pontosan, csak arra az érzésre, ahogy árad belőle az energia, felfelé, kifelé. - Hánytam.

-Igen.

Hallgattak.

-Most jobban érzi magát. - kijelentő mondat, tárgyilagos hang. Teola felpillantott a férfire.

-Nem. Most bezártak, bántanak a szereikkel, dilidokival kell beszélgessek és még az eső is esik. - sorolta, de nem volt sok meggyőződés a hangjában.

-Nem. - szólt a doki ugyanolyan nyugodt hangon – most biztonságban van, érzelmi stabilitásban, beszélhet valakivel aki elfogadja önt és esik az eső.

-Maga? Maga nem fogad el semmi mást csak ami a saját fejében van. - vágta oda még mindig minden tűz nélkül. A doki pedig rutinosan elengedte a füle mellett.

-Mi van az önében? - a mosoly ott maradt a szája sarkán, hogy Teola el ne felejtse.

-Elég jó emberismerő vagyok, hogy ne működjenek a kis praktikái.

A doki kérdőn nézett egy darabig, d mivel Teola nem szólt, ő is tovább lépett.

-Hány nap telt el?

-Mióta?

-A Buddha Hotelbeli találkozó óta.

-Három nap.

-Tizenegy.

Csend.

A doki figyelmesen nézte. A mosoly megváltozott, atyai lett és kicsit szánakozó.

-Ezek szerint nem dacos volt, hanem nagyon érzékenyen reagál a nyugtatókra.

-Gratulálok.

-Megérdemlik. Én nem, mert én csak tegnap kaptam meg magát, és azonnal feleztem az adagját. - elégedett bólintás. - És lám, beszélgetünk. Lassan levezetjük a nyugtatóról. Holnap nem találkozunk, de csütörtökön újra meglátogatom, és remélem az a beszélgetés is ilyen gyümölcsöző lesz mint a mai.

-Szemetek. - Teolát elborította az első érzelem, a harag hogy nem engedték gondolkozni, cselekedni.

-Van kérdése? - nyúlt a magnóért Dr. Báthory, de még nem kapcsolta ki.

-Miért vagyok itt?

-Gyilkossággal vádolják, de a szakvélemény szerint nem beszámítható. Szerintem más ölt és maga a szakvéleménnyel ellentétben beszámítható. Megkaptam a lehetőséget hogy bizonyítsam a teóriámat.

-Kísérleti nyúl vagyok? - felpattant és úgy támadt a férfire, nyugodt hangon amennyire a nyugtató engedte, de azért igyekezett minden magasságával fölé magasodni. - Mit képzel? Az engedélyemet nem is kérik?

-Nem. -felállt kezében a magnóval. - Viszlát csütörtökön. - mondta és lenyomta a megállító gombot. - Iskuina.

Teola felhorkant és úgy nézett azokba a szomorú szemekbe mintha reménykedhetne elfogadható válaszokban. Ő tudta hogy ez a neve. A doki pedig felhasználta ezt az információt, de nem hitte, hogy Teola maga lenne Iskuina.

-Ne merészelje bemocskolni azzal hogy kimondja.

Dr. Báthory lassan pislogott.

-Jobban szereti ezt a nevet mint a másikat?

Teola reszketni kezdett.

-Ne merészelje. - suttogta.

-Viszlát. - mormogta a doki és elgondolkozva távozott.

A szerda volt a leghosszabb nap. Fetrengős, sírós, szitkozódós nap volt. Nyugtatók nélkül. Az eső pedig továbbra is esett, finoman, kis derültebb pár percekkel megszakítva de lényegében napok óta esett. Dr. Báthory csak csütörtök délután érkezett, ugyanazzal a diktafonnal a kezében, és egy kis háromrészes ételhordóval.

-Jó napot Teola. - mondta és leült. Az ételhordót maga mellé tette a szék lábához. Teola nem köszönt csak lovagló ülésben lerogyott a másik székre.

-Hogy érzi magát?

-Szarul.

-Lenne valami aminek örülne?

-Haza akarok menni.

-Nem akar. - a férfi szája sarkában ismét felbukkant a cinkos kis mosoly - Válaszokat akar.

-Maga tudja őket?

-Vannak gondolataim a témában. Mondjuk úgy, hogy nekem vannak ötleteim, míg a többieknek nincsenek.

-Remek. - Teola sóhajtott. - Kellek a bizonyításhoz, ugye?

-Ön elmebetegnek tartja magát. - a doki helyeslő választ váró kis szemöldök felhúzással tekintett a lányra. - Gondolja át hogy tekint magára. Tudja hogy olyasmiket csinál amit mások nem.

-Igen.

-Olyanokat gondol amiket mások nem.

-Amiket mások nem mernek megtenni.

-Tehát?

-Bátrabb vagyok. Őszintébb.

-Más.

-Jó, legyen más.

-Szokott boldog lenni?

-Nem.

-De.

-Jobba tudja, mi?

-Jobban. Én nem csak a szavait hallom, hanem látom az arcát most és láttam amíg aludt és láttam a biztonsági kamerák felvételein is. - a mosoly eltűnt. - Merem állítani, hogy elég aprólékos képem van önről.

-Oké. - Teola meglepődött. - Elmebeteg vagyok?

A doki igazán őszintén elmosolyodott.

-Szerintem nem. Szerintem ön a vetülete valami sokkal fontosabbnak.

-A vetülete. Még jó hogy nem valami egyenlet vagyok.

-Vagy nem. - a vigyorgás vissza szelídült a cinkos mosollyá. - Ez a szakterületem, tudja, Teola.

-Mi is pontosan?

-Az istenek. Azok az esetek amikor a páciens nincs tudatában, hogy úgy cselekszik ahogy egy mitológiai alak.

-És ez lehet normális dolog?

-Ön normális?

-Nem vagyok hétköznapi, de normális vagyok.

-Mitől?

-Tudom mi jó és mi rossz.

-A maga belső értékítélete szerint.

-Mindenki ezt csinálja.

-Így van.

Csendben ültek. Báthory Teola kezét nézte, Teola a magnót.

-Hol a határ?

-Vannak társadalmi normák. Ott vannak a határok.

-Akkor én nem?

-Nézzük meg önt máshonnan. Van kedve tenni egy kirándulást a világában?

-Nem. - mondta és felnézett a férfire. - De gondolom muszáj lesz.

-Előbb vagy utóbb biztosan.

-Jó. - sóhajtott – Legyen.

Dr. Báthory pont száz kérdést tett fel, és sosem vágott a szavába, és nem siettette a válaszokat, de a papírjára csak pár sor írt fel.

• betegségek
• sár, kosz, mocsok
• szexuális bűntudat
  
  
• kipárolgások, testnedvek
• ürítés minden formája

• föld és termékenység
• megtermékenyítés, termés

Iskuina, Dél- és Közép Amerika?

Amikor végeztek kikapcsolta a magnót.

-Jövő héten szerdán jövök újra. Akkor már jobban lesz, nekem pedig lesznek válaszaim.

Teola nem nézett rá. Hulla fáradt volt és teljesen összezavarodott.

-Addigra kipiheni ezt és remélhetőleg letisztul önben is a kép. Köszönöm, hogy ennyire együttműködő volt és ezért a dobozokat nem kellett kinyitnom. Sokkal kellemesebb volt így.

-Mit hozott?

-Mocskot hoztam magának, sarat, rothadást és ürüléket.

Teola lehunyta ültében a szemét.

-Ezt még el kellett mondja, igaz?
-Van még kérdése?

-Mi a másik név? Nem a Teola, azt már érzem.

A doki újra elmosolyodott.

-Szerdán megmondom. - mondta és kiment. Teola befordult falnak és elaludt. Párás erdőkkel álmodott és maszatos beteg emberekkel egy magas kőfal előtt. Egyre erősödő esőben álltak és lemosta róluk a mocskot. Ő mosta le, ő egyedül.