Hajnalban kelt. Lezuhanyozott, hosszan folyatva a forróvizet magára. Aztán megborotválkozott minden lehető testfelületén, csak a haját és a szemöldökét hagyta meg, mielőtt munkába indult.
Már a kocsiban ült mikor eszébe jutott, hogy bár ígérte, Lukács nem mesélte el honnan szedte a gránátalmát. A sor lassan csúszott a reggeli csúcsforgalomban lámpától lámpáig. Ígérgette neki a mesét arról, hogy ki küldte. - elmosolyodott - Kedves bolond fickónak tűnt, akitől biztosan sokan megijednek. Zsófi gyakorlatilag nem félt senkitől. A munkahelyén kitett egy táblát, hogy Márton, a váltótársa ne veszítse szem elől a valóságot. Ez állt rajta:
"A test csak héj, a fájdalom és az öröm csak egy-egy állapot, és az élet csupán egy felvillanó vaku a halál végtelen masszájában."
Nem ő találta ki, de akitől hallotta jól eltalálta mi kell a kórbonctani intézet négyes számú műtőjébe. Mikor beért mindig kicsit lelassult. Bent nem sietett senki. A halottak zömében ráértek, ők is. Ez nem azt jelentette, hogy hosszan diskurálva kávézgatták volna át a napot, csupán annyit, hogy a vizsgálatokat, feljegyzéseket úgy készítették ahogy a századfordulón a boltos a könyvelést. Cirkalmas precizitással, igényes mozdulatokkal, mint valami bizarr balett lenne 2027-ben az akkori Trafóban. Zsófi beöltözött, aláírta a jelenléti ívet és bevonult a tábla alá, megejteni az Y metszést valakin.
Gondolatai Lukács és a gránátalma körül jártak. Elméleteket gyártott a fickóról, aki valami lakásfoglalóként szerezhette az öreg lakást, és aki valószínűleg soha nem fog visszatérni oda. Zsófi szőtte az elméleteket, miközben lemosdatta a testeket. Gondolkodott a gránátalma jelentőségén, és latolgatta az esélyét Lukács újbóli felbukkanásának. Pedig nem szokott fejben hosszan időzni az élőkön. Annál többet kalandozik a halottak világában. A testek amik a keze alá kerültek meztelenek voltak és hidegek. Ott feküdtek az acélasztalon mint megannyi regény, a papír ez esetben a test nagyon sok apróságot elárult. Gyerekkori sérülésektől kezdve, műtétekről, rosszabb évekről, hízásról, fogyásról, szülésekről, hitről és titkolt félelmekről, stresszről és rejtve maradt titkokról beszélt el mindent. Nőkről akik igyekeztek palástolni a korukat a ruhából kilógó testrészeiken, de mindent elárult a fenekük. Férfiakról akik ápolt keze elárulta hogy sosem használták még barkácsolásra sem, ám Zsófi abban is biztos lehetett hogy fiatal koruk óta nem látták a saját merevedésüket. A testek beszéltek rossz cipőkről, kihízott ingekről, dohányzásról, szexuális szokásokról. Mindenről ami immár lényegtelen. Zsófi szerette a múlandóságot. Mindig néven szólította a testeket, kedvesen beszélt velük, és akiből csak lehetett kivette a legalsó csigolyát.
A legalsó csigolya -hite szerint- átlóg az alvilágba. Mint valami apró horog ott kandikál egész életünkben az alvilág tükörfelszínén. Így minden mocsok amit az ember az adott élet felvillanó vakujában kiereszt magából az oda folyik le, meggyűlve az utolsó csigolyában. Zsófi ezt vette el tőlük, mintegy könnyebbé téve a súlyos zsákot, amit mindenki cipel.
Az összegyűrt görbe hátú nénikénél tartott mikor eszébe jutott, hogy Lukács értette a tréfát, hogy nem akarja az asztalán látni. Elzárta a csapot és a néni petyhüdt bőrére meredt.
-Honnan tudta? - Úgy érezte magát, mint aki nem érti a poént pedig mindenki nevet.
Újra megnyitotta a csapot és megpróbálta felidézni percről percre a Lukáccsal töltött időt.
Lukács ez alatt a Móricz Zsigmond körtéren ült a villamosmegálló korlátján alig karnyújtásnyira két fiatalembertől, akik közül az egyik éppen diktált valami történetet a másiknak erős, magabiztos hangon. Amelyik beszélt kicsi volt és gyors, az a típus akiből bivalyerős köpcös kis vidám emberek lesznek a negyvenes éveikre. A másik magas volt, és jó felépítésű, kis hassal. Lukács nézte őket, különösen a magasabbat, és mosolygott magának. Míg vártak ő hallgatta a történetet és kissé ringatva magát a korláton. Aztán meggondolta magát és lependerült eléjük hogy tüzet kérjen. Azok nem tudtak adni neki és nem is foglalkoztak vele tovább. Délután volt, és az azzal járó tömeg szállt le és fel a villamosra. Lukács felszállt velük a 18-asra. Gyorsan leült az egyetlen szabad helyre és merőn nézte a sóhajtozó idős hölgyet aki mellé állt. A két fiú mögötte volt. A hölgy nyakában komolyabb aranykereszt lógott. Lukács észrevette és közelebb hajolt hozzá.
-Nahát. - mondta. - Minek ez magának?
A nő megijedt és arrébb furakodott. A magasabbik fiú észrevette Lukácsot és egy pillanatra mintha mondani akarna neki valamit. Lukács egy majom fürgeségével pattant mellé.
-Nahát. - mondta immár egészen más hangsúllyal és igyekezett barátságosan nézni. - Milyen szerencse hogy nem hasonlítasz annyira apádra.
A srác visszafordult a barátja fel.
-Mindenhol ott vannak az adósok. - a hangja halk volt, szinte magyarázkodó.
-Mint a varjak, mi? - a másik srác őszinte érdeklődéssel nézte meg Lukácsot. - Ismered az apját?
-Igen. Még régről. Még a tűz előttről.
A kisebbik srác szeme hol Lukácson pihent hol a barátjára rebbent, azt várva hogy az bevonódik a furcsa társalgásba.
-Volt tűz?
-Most van.
Lukács a szemét dörzsölgette aztán elvigyorodott.
-Még mindig csípi a szemem. - megvonta a vállát. - Mondd meg neki, - intett a magasabbik srác felé, mintha az nem állna mellette - ha éppen látod, hogy jobb lenne ha elfogadná, hogy egy szaros fekete bőrű szombat isten megfingatta. De lám van élet aztán is, ha valakinek ilyen az apja - elgondolkozott - vagy az anyja, mint az övé.
-Aztán is? - a srác közelebb hajolt. Lukács is közelebb hajolt. A szájából édeskés gyógyszerszag áradt.
-Aztán, hogy az a hirtelen haragú lekapta a fejét, kénytelen volt egy másikat forrasztott a helyére.
Beállt valami csend, valami hirtelen zárlat bennük. A két fiú rámeredt Lukácsra. Az meg csak vonogatta a vállát és a Rácz kertnél hirtelen leszállt.
Már a kocsiban ült mikor eszébe jutott, hogy bár ígérte, Lukács nem mesélte el honnan szedte a gránátalmát. A sor lassan csúszott a reggeli csúcsforgalomban lámpától lámpáig. Ígérgette neki a mesét arról, hogy ki küldte. - elmosolyodott - Kedves bolond fickónak tűnt, akitől biztosan sokan megijednek. Zsófi gyakorlatilag nem félt senkitől. A munkahelyén kitett egy táblát, hogy Márton, a váltótársa ne veszítse szem elől a valóságot. Ez állt rajta:
"A test csak héj, a fájdalom és az öröm csak egy-egy állapot, és az élet csupán egy felvillanó vaku a halál végtelen masszájában."
Nem ő találta ki, de akitől hallotta jól eltalálta mi kell a kórbonctani intézet négyes számú műtőjébe. Mikor beért mindig kicsit lelassult. Bent nem sietett senki. A halottak zömében ráértek, ők is. Ez nem azt jelentette, hogy hosszan diskurálva kávézgatták volna át a napot, csupán annyit, hogy a vizsgálatokat, feljegyzéseket úgy készítették ahogy a századfordulón a boltos a könyvelést. Cirkalmas precizitással, igényes mozdulatokkal, mint valami bizarr balett lenne 2027-ben az akkori Trafóban. Zsófi beöltözött, aláírta a jelenléti ívet és bevonult a tábla alá, megejteni az Y metszést valakin.
Gondolatai Lukács és a gránátalma körül jártak. Elméleteket gyártott a fickóról, aki valami lakásfoglalóként szerezhette az öreg lakást, és aki valószínűleg soha nem fog visszatérni oda. Zsófi szőtte az elméleteket, miközben lemosdatta a testeket. Gondolkodott a gránátalma jelentőségén, és latolgatta az esélyét Lukács újbóli felbukkanásának. Pedig nem szokott fejben hosszan időzni az élőkön. Annál többet kalandozik a halottak világában. A testek amik a keze alá kerültek meztelenek voltak és hidegek. Ott feküdtek az acélasztalon mint megannyi regény, a papír ez esetben a test nagyon sok apróságot elárult. Gyerekkori sérülésektől kezdve, műtétekről, rosszabb évekről, hízásról, fogyásról, szülésekről, hitről és titkolt félelmekről, stresszről és rejtve maradt titkokról beszélt el mindent. Nőkről akik igyekeztek palástolni a korukat a ruhából kilógó testrészeiken, de mindent elárult a fenekük. Férfiakról akik ápolt keze elárulta hogy sosem használták még barkácsolásra sem, ám Zsófi abban is biztos lehetett hogy fiatal koruk óta nem látták a saját merevedésüket. A testek beszéltek rossz cipőkről, kihízott ingekről, dohányzásról, szexuális szokásokról. Mindenről ami immár lényegtelen. Zsófi szerette a múlandóságot. Mindig néven szólította a testeket, kedvesen beszélt velük, és akiből csak lehetett kivette a legalsó csigolyát.
A legalsó csigolya -hite szerint- átlóg az alvilágba. Mint valami apró horog ott kandikál egész életünkben az alvilág tükörfelszínén. Így minden mocsok amit az ember az adott élet felvillanó vakujában kiereszt magából az oda folyik le, meggyűlve az utolsó csigolyában. Zsófi ezt vette el tőlük, mintegy könnyebbé téve a súlyos zsákot, amit mindenki cipel.
Az összegyűrt görbe hátú nénikénél tartott mikor eszébe jutott, hogy Lukács értette a tréfát, hogy nem akarja az asztalán látni. Elzárta a csapot és a néni petyhüdt bőrére meredt.
-Honnan tudta? - Úgy érezte magát, mint aki nem érti a poént pedig mindenki nevet.
Újra megnyitotta a csapot és megpróbálta felidézni percről percre a Lukáccsal töltött időt.
Lukács ez alatt a Móricz Zsigmond körtéren ült a villamosmegálló korlátján alig karnyújtásnyira két fiatalembertől, akik közül az egyik éppen diktált valami történetet a másiknak erős, magabiztos hangon. Amelyik beszélt kicsi volt és gyors, az a típus akiből bivalyerős köpcös kis vidám emberek lesznek a negyvenes éveikre. A másik magas volt, és jó felépítésű, kis hassal. Lukács nézte őket, különösen a magasabbat, és mosolygott magának. Míg vártak ő hallgatta a történetet és kissé ringatva magát a korláton. Aztán meggondolta magát és lependerült eléjük hogy tüzet kérjen. Azok nem tudtak adni neki és nem is foglalkoztak vele tovább. Délután volt, és az azzal járó tömeg szállt le és fel a villamosra. Lukács felszállt velük a 18-asra. Gyorsan leült az egyetlen szabad helyre és merőn nézte a sóhajtozó idős hölgyet aki mellé állt. A két fiú mögötte volt. A hölgy nyakában komolyabb aranykereszt lógott. Lukács észrevette és közelebb hajolt hozzá.
-Nahát. - mondta. - Minek ez magának?
A nő megijedt és arrébb furakodott. A magasabbik fiú észrevette Lukácsot és egy pillanatra mintha mondani akarna neki valamit. Lukács egy majom fürgeségével pattant mellé.
-Nahát. - mondta immár egészen más hangsúllyal és igyekezett barátságosan nézni. - Milyen szerencse hogy nem hasonlítasz annyira apádra.
A srác visszafordult a barátja fel.
-Mindenhol ott vannak az adósok. - a hangja halk volt, szinte magyarázkodó.
-Mint a varjak, mi? - a másik srác őszinte érdeklődéssel nézte meg Lukácsot. - Ismered az apját?
-Igen. Még régről. Még a tűz előttről.
A kisebbik srác szeme hol Lukácson pihent hol a barátjára rebbent, azt várva hogy az bevonódik a furcsa társalgásba.
-Volt tűz?
-Most van.
Lukács a szemét dörzsölgette aztán elvigyorodott.
-Még mindig csípi a szemem. - megvonta a vállát. - Mondd meg neki, - intett a magasabbik srác felé, mintha az nem állna mellette - ha éppen látod, hogy jobb lenne ha elfogadná, hogy egy szaros fekete bőrű szombat isten megfingatta. De lám van élet aztán is, ha valakinek ilyen az apja - elgondolkozott - vagy az anyja, mint az övé.
-Aztán is? - a srác közelebb hajolt. Lukács is közelebb hajolt. A szájából édeskés gyógyszerszag áradt.
-Aztán, hogy az a hirtelen haragú lekapta a fejét, kénytelen volt egy másikat forrasztott a helyére.
Beállt valami csend, valami hirtelen zárlat bennük. A két fiú rámeredt Lukácsra. Az meg csak vonogatta a vállát és a Rácz kertnél hirtelen leszállt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése